Együtt élek azzal a sráccal, akiért már évek óta odavagyok. Mégsem én vagyok a barátnője.
Kicsit sok az ellentmondás, nem igaz?
Hogy hogyan is jutottam ebbe a helyzetbe? Elmesélem nektek.
Minden egy gyönyörű napsütéses napon kezdődött a Puppy Cafe-ban...
Hogy hogyan is jutottam ebbe a helyzetbe? Elmesélem nektek.
Minden egy gyönyörű napsütéses napon kezdődött a Puppy Cafe-ban...
- Üdvözlöm a Puppy Cafe-ban! - fordult felém a pultoslány - Áá, te vagy az Mina! - terült el egy hatalmas mosoly az arcán, mikor felismerte vendégét.
- Szia Yoona! - viszonoztam köszönését.
- Jaj, de rég láttalak - toporgott a pult mögött - Mi újság? Hogy vagy?
- Köszönöm jól ... és te?
- Köszönöm jól ... és te?
- Mint mindig. - húzta ki magát, ám amint megláttuk a főnöke arcát, kissé megszeppentünk mind a ketten - Mivel szolgálhatok?
- Egy jegeskávét kérnék.
- Máris!
Olyan gyorsan kihozta a rendelésemet, mintha kergették volna.
- Parancsoljon! Na, de mesélj, milyen a fősuli? - könyökölt a pultra - Nehéz ugye?
- Nehezebb, mint gondoltam, de nem olyan vészes. Tetszik.
- Az a fontos. - mosolygott - Ééés... vannak ott jó pasik? Vagy már van is kiszemelted? - faggatott tovább.
- Háát, kiszemelt akad..
- Ki az? Bökd ki! - rázogatta a kezemet, mire az ajkamat kezdtem harapdálni - Csak nem ... az a srác, akivel felköltöztél Seoul-ba?
- He? - meredtem rá lepetten.
- Igen, ő lesz az! - nevette el magát Yoona.
- Ezt, ezt mégis miből... - makogtam.
- Totál elvörösödtél. - mutatott felém, mire arcomhoz kaptam a kezemet. - Hogy is hívják? Dongho?
- Donghae.
- Ja, tényleg ... Donghae. Szívesen megismerném. Érdekel, ki lopta el az én legjobb barátnőm szívét.
- Hát, esetleg elhívhatom őt ide valamikor.
- Komoly? - lelkendezett - Szupi! Már alig várom.
- Miért érdekel ő ennyire?
- Engem nem is - mentegetőzött, majd komoly tekintettel folytatta tovább - Tényleg csak látni szeretném. Nem fogom ellopni, ne félj! Amúgy is, mennyi az esély rá, hogy pont az esetem a srác?
- 65%
- Húú, de komolyan mondtad ... ezt most számoltad ki?
- Nem számoltam, ez a reális esély.
- Nem az 50% a reális? A "vagy igen, vagy nem"?
- Viszont hozzá kell adnunk ehhez a kinézetét, a humorát és a tehetségét is.
- Na persze. - fintorgott rám nevetve.
Másnap reggel ahogy beléptem a fürdőszobába, úgy is mentem ki onnét a lehető leggyorsabban. Elkezdtem az arcomat csipkedni, mikor rájöttem, hogy ez nem álom, hanem a színtiszta valóság.
- Mina, mi a baj? - szólított meg Donghae, kikukucskálva az ajtón.
- Se-semmi! - makogtam.
- Gyere be nyugodtan, már van rajtam póló, látod? - huzigálta szürke pólóját. - Nem tudtam, hogy már ébren vagy, bocsi.
- Hagyjad, nem fontos. Mit csináljak reggelire? - váltottam gyors témát.
- Sült tojást pirítóssal. - adta le a rendelését. - De várj, segítek én is!
Gyorsan el is készültünk vele, majd letelepedtünk a konyhaasztalhoz reggelizni.
- Ma este ki fog főzni? - vetette fel a kérdést Donghae.
- Még csak reggel van, de neked máris a vacsin jár az eszed?
- Nem azért.. Eunhyuk elhívott magához, hogy együtt nézzük a meccset.
- Aham... viszont én nem tudok főzni ma. Mondtam, hogy bent kell maradnom 6-ig a suliban. - ekkor hirtelen az eszembe vágott - Tényleg, mit szólnál, ha este elugornánk a Puppy Cafe-ba? Ott ehetnénk is valamit, nem túl drága hely.
- Ez jó ötlet. Nem ott dolgozik a barátnőd is?
- De igen! Mellesleg szeretne megismerni téged. Így két legyet üthetünk le egy csapásra. - csaptam össze a tenyeremet.
- Miért akar megismerni?
- Meséltem neki, hogy gyerekkori jó barátok vagyunk, valamint, hogy közös albérletben lakunk. Csak megszeretné ismerni a barátomat, ennyi.
- Oké, akkor ezt megbeszéltük. - kortyolt bele a teájába - A foci miatt meg.. ugye nem baj?
- He? Miért lenne baj?
- Minden rendben lesz? Egyedül..
- Mi bajom lenne, elvisznek az ufók?
- Vagy a szellemek? - nézett rám kikerekedett szemekkel - Használd az éjjeli lámpám, akkor nem fognak előjönni. A szellemek és a szörnyek is félnek a fénytől.
- Ugye ezt most nem mondtad komolyan? - húztam fel a szemöldökömet.
Donghae átnyúlt az asztalon, és a vállamra tette a kezét, majd mélyen a szemembe nézett.
- A szobámban is aludhatsz, ha gondolod. Direkt úgy rendeztem be, hogy ne tudjanak megtámadni míg alszom.
- Az Isten szerelmére, hány éves vagy, 7? Mikor fogsz már leszámolni ezekkel a fóbiáiddal?
- Ez nem fóbia ... ezek komoly dolgok.
- Komoly a francokat, ne idegesíts már! - üvöltöttem el magamat.
Reggeli után gyors elkészültünk, majd elindultunk ki-ki a maga iskolájába.
- Mina! - kiáltott utánam Hae - Gyere, elviszlek. - paskolta meg a biciklije csomagtartóját.
- Nem kell, hisz itt van a suli egy köpésnyire.
- Na gyere már! - húzta meg a kezemet.
- Ha ennyire akarod. - felültem a biciklire, ő pedig már száguldott is ... már amennyire bírt.
Olyan gyorsan indult el, hogy gondolkodás nélkül fontam át szorosan karommal a derekát.
- Kapaszkodj! - nevetett elégedetten.
A mai nap eléggé unalmasnak ígérkezett, amit az első két óra be is bizonyított.
- Mina, Mina, Mina! - kiabált Hyoru szakadatlanul.
- Mi a baj? - fordultam felé.
- Az-az a srác.. - makogta egy ismeretlen felé mutogatva - Izé, japánul beszél.
- Tényleg? Hmm, biztos egy cserediák.
Már indultam volna tovább, mikor Hyoru a blúzomba kapaszkodott.
- Most meg mi a baj? - kérdeztem ismét.
- Azt mondtam neki, hogy te tudnál neki segíteni. - motyogta.
- Hogy mi?
- Ne izélj máár ...te tanultál japánul. Kérlek! - dörzsölgette a tenyerét.
- Na jó!
Odasétáltunk hozzá, én pedig elővettem a legjobb tudásomat.
Kiderült, hogy eltévedt. Igazából nem ebbe az iskolába akart jönni, hanem ugyanabba, ahova Donghae is jár - azon belül is a színész/előadói szakot kereste. Elmagyaráztam neki, hogy merre találja meg. Mélységesen megköszönte a segítségemet, majd távozott is.
- Mit mondott? - faggatott Hyoru a srác távozása után.
- Nagyon szépen köszöni a segítségünket.
- A segítségünket? A mi kettőnkét? - mutogatott hol rám, hol önmagára.
- Igen! Köszöni neked, hogy az ő segítségére előszalajtottál engem.
- Ááá.. vagy úgy. Mi is a neve?
- Nishijima! Takahiro Nishijima.
- Szimpatikus srác.
- Igen, az. - mosolyogtunk.
Este 7-re meg is érkeztünk a Puppy Cafe-ba. Leültünk a pulthoz legközelebb eső asztalhoz, s vártuk, mikor bukkan fel ami személyi pincérnőnk. Nem is kellett sokat várni.
- Yoona! - integettem feléje, mikor megpillantottam őt.
- Hát megérkeztetek? - lelkesedett - Máris megyek, egy pillanat.
Nemsokkal később két étlappal a kezében tűnt fel újra.
- Tessék! - osztotta szét - Ma ti vagytok az utolsó vendégeim, úgyhogy amint titeket kiszolgáltak, végeztem is.
- Szupi! - mosolyogtam - Apropó, Yoona.. hagy mutassam be Donghae-t. Donghae ő itt Yoona.
- Már sokat hallottam rólad. - nyújtotta Donghae a kezét Yoona felé - Örülök, hogy megismerhetlek.
- Szintúgy! Már én is sokat hallottam rólad. - nevetett fel, majd felém kacsintott.
Vacsora közben sokat beszélgettünk. Nagyon jól éreztük magunkat. Donghae egy kicsit hamarabb lépett le a meccs miatt, így végül csak mi ketten maradtunk Yoona-val.
- 45 200 won lesz. - számoltunk el a pénzzel.
- Tessék! - nyújtottam át az összeget.
Hazaúton elkísért egy darabig, ugyanis ugyanarra laktunk.
- Hali, csak egy kérdés.. te nem félsz, hogy ellopják előled?
- He? - értetlenkedtem a hirtelen jött kérdésén.
- Egy ilyen jó pasi, mint ő biztos nem csak a te szemed előtt tökéletes. Még engem is levett a lábamról.
- Ezt most hogy érted? - meredtem rá az utolsó mondata hallatán.
- Csak azt mondom, hogy megnyerő a srác. Ahhoz képest, hogy mi mindene van, nagyon is szerény... és jó a humorérzéke.
- Ja, tegnap például elmagyarázta, hogyan kell az ufókat elriasztani.
- Heh - nevetett fel.
- Ezt halál komolyan mondom!
- Majd kigyógyítod őt a fóbiájából. - bökött oldalba - Viszont vigyázz rá! Mi lenne veled nélküle?
- Valószínűleg egy depis romhalmazzá válnék.
- Na, pont ezért mondom! Áá, meg is érkeztünk. - álltunk meg a házunk előtt - Vigyázz magadra!
- Te is! Szia!
- Szia!
A napok oly gyorsan mentek, hogy szinte észre sem vettem, hogy beléptünk az október hónapba. Yoona sikeresen bejutott a főiskolára, így otthagyta az eddigi munkáját és a tanulásra fordította minden erejét. Viszont ezóta nem is igazán találkoztunk ... még azt sem árulta el, hogy hova is jár. Csak annyit tudok, hogy valamilyen színészképző.
- Na, és mivel készültél az ünnepeltnek? - kérdezősködött Hyoru - Talán főzöl neki valamit, vagy ... szerelmet vallasz neki?
- Még csak az kéne!
- Akkor nem főzni fogsz?
- Sem pedig szerelmet vallani!
- Akkor hát?
- Vettem neki egy pár sportcipőt.
- Ez most komoly!? Sportcipőt?
- Imád focizni ... és tudom, hogy a legutóbb tönkrement a cipője.
- Miért nem vettél neki valami coolosabb dolgot? Mondjuk egy gitárt.
- Tudod milyen drága egy gitár? Honnét lenne rá pénzem? Amúgy is, már van gitárja.
- Ja, tényleg. - ismét elkezdte törni az agyát, de ahogy láttam, nem támadt semmi jó ötlete.
- Meg egy pengetőt vettem neki hangvillával.
- Na, ez már picit jobban hangzik. - csettintett felém - De azért főzz is valamit. Biztos örülne egy finom vacsinak.
A hazafelé vezető úton egy ismerős személlyel futottam össze.
- Mina? - kérdezte.
- Áá, Nishijima!
- Csak Nissy.
- Rendben. - mosolyogtunk - Mi újság? Hogy ment a felvételi?
- Nagyon jól, elsőre felvettek.
- Óó, ez remek. Akkor elképzelhető, hogy sokszor összefutunk még.
- Viszont nem itt tanulok. A Sapporoi Egyetem diákja vagyok, aki néhány órát itt is látogat.
- Akkor ez valamiféle kombinált tanterv, ugye?
- Igen, pontosan. - nevetett - Találkoztam a lakótársaddal is, bár nem igazán értettük meg egymás szavát.
- A japán nem az erőssége.
- Hát igen. - az órájára pillantott, s lefagyott róla az az édes mosoly - Azt hiszem késésben vagyok! Mindenesetre jó volt újra látni téged. Remélem még találkozunk!
- Én is! Szia! - köszönés helyett Nissy vadul integetett felém.
A lehető leggyorsabban akartam haza érni. Nem is furcsáltam, hogy egyedül vagyok, ugyanis ez volt a célom. Mindent előkészítettem,szépen megterítettem, és már az étel is kész volt. Olyan izgatottnak éreztem magamat. Ám, mikor hetet ütött az óra, rossz érzés kapott el.
~ Miért nincs még otthon? Talán valami baj történhetett?
Nem bírtam megnyugodni, ezért felhívtam őt. Pár csöngés után végül fel is vette a készüléket.
- Szia Mina! - hallottam meg Yoona hangját a telefon túlsó végéből - Donghae azt üzeni, hogy egy fél óra múlva otthon lesz.
- És miért te vetted fel helyette a telefont?
- Mert ő most nem volt képes rá.
- Ezt hogy érted, és.. - hadartam, de a szavamba vágott.
- Mond csak, még mindig nem mondtad el neki, hogy hogyan érzel iránta?
- N-nem, még nem.
- Én mondtam, hogy vigyázz rá! - azzal kinyomott.
Ledermedtem, a telefon pedig kicsúszott a kezemből és a padlóra zuhant.
~Mi-mi folyik itt? Mi ez az egész?
Nem bírtam megnyugodni. Csak bámultam az órát, és bizakodtam benne, hogy minél hamarabb hazaér.
Negyed kilencre végül meg is érkezett.
- Te még fent vagy? - nézett rám értetlenkedve.
- Üm - bólintottam egy aprót.
- Azt, mennyi kaja! - ámuldozott, mikor megpillantotta a konyhaasztalt.
- Ja ,de már mindegy. - felugrottam a fotelból, és elkezdtem kidobni a dolgokat, de Hae megakadályozott.
- Ne már, csak meg kell melegíteni! Gyere inkább, és kóstoljuk meg mi finomat főztél. - húzott a szék felé.
- Hűű, ez nagyon finom! - motyogta teli szájjal.
- Akkor egyél! - erőltettem egy álmosolyt az arcomra.
- Figyelj, mondanom kell valamit. - kezdett bele - Az a helyzet, hogy ... tudod már van barátnőm.
Megállt a kanál a kezemben, a torkomban pedig egy hatalmas csomó kezdett el fujtogatni engem.
- Hát, akkor gratula! Sok boldogságot! - ragasztottam fel a vidám álarcot - És ki a szerencsés?
- Yoona..
A név hallatán azt hittem, menten összeesek. Ez, ez hogy lehetséges? Az egyik legjobb barátnőm.
- El akartam mondani, mivel tudom, hogy ő a barátnőd, és mert együtt lakunk.
- Értem.. kösz, hogy elmondtad. - kortyoltam bele a teámba.
- Neked is gratulálok.. miért nem mondtad, hogy van pasid? - mondata hallatán majdnem leköptem őt.
- Hogy mi?
- Az a japán srác, aki a sulimba jár. Úgy hallottam, nagyon jól megvagytok. Sok boldogságot!
- Semmi sincs köztünk, összesen kétszer találkoztunk.
- Ez fura, Yoona határozottan azt mondta, hogy együtt vagytok.
- Hah, Yoona.
- Talán már nem vagytok jóban?
- Őszintén .. már én magam sem tudom ,hogy hányadán állunk.
Mosogatás közben hirtelen megszólalt a csengő. Donghae ment ajtót nyitni ... és milyen jól tette. Ha én lettem volna, azt hiszem nem ilyen szívélyes fogadtatásban részesült volna a vendégünk.
- Yoona, te meg mit keresel itt? - hallottam Donghae hangját.
- Ezt ott felejtetted. Boldog születésnapot! - mondta, majd megcsókolta őt a szemem láttára.
~Nem bírom ... én ebbe bele fogok őrülni.
Az ajtó becsukódott, én pedig könnyes szemekkel folytattam a mosogatást. A kezemben lévő tányér véletlenül kicsúszott, és hatalmas csörömpöléssel zuhant a csempére.
- Mina! - kiáltotta Donghae, közben pedig odarohant hozzám. - Minden rendben?
- Persze! - elkezdtem felszedegetni a szilánkokat, mire Hae is letelepedett mellém segíteni.
- Te vérzel! - mutatott rémülten a lábamra.
Az egyik szilánk minden bizonnyal felsérthette a lábamat.
- Jé, tényleg.
- Nem fáj?
- Nem is érzem. - mosolyogtam.
- Akkor miért pityeregsz?
- Éreztél már valaha úgy, hogy elvesztettél valami számodra nagyon fontosat?
- Igen.. tudom milyen érzés.
- Azt hiszem, ma én is elvesztettem egy ilyet.
- Nem tudod visszaszerezni?
- Nem, most biztos nem lennék rá képes. - ráztam a fejemet - Én bunkó, még nem is gratuláltam.. Boldog szülinapot!
- Köszönöm! A szülinapi vacsit is.
- Honnét tudtad?
- Csak akkor csinálsz kimcsi-t, ha valami nagy nap van.
- Ez igaz. - mosolyogtam.
- Na gyere - húzott fel a földről. - Én majd ezt befejezem. Te pedig menj aludni ... eleget dolgoztál ma, megérdemled a pihenést.
- Miért vagy ilyen kedves hozzám?
- Mert... - itt megállt egy pillanatra - mert nálad jobb lakótársat keresve sem találtam volna. Sem jobb barátot.
~ Hogyan... mégis hogyan lennék képes elengedni tégedet? Ezt az édes mosolyt, azokat a ragyogó mélybarna szemeket. Miért bántasz még azzal is, ha épp kedves vagy hozzám. A szívem, úgy fáj ... annyira szorít idebent.
Elvesztettelek, az életem értelmét ... a barátom pedig hátba szúrt. Istenem, mit vétettem, hogy mindezt érdemlem cselekedeteimért? Én csupán nem akartam gondot okozni ... te pedig cserébe megfosztottál az életerőmtől.
... a legrosszabb az egészben az ... hogy ez még csak a kezdet volt. A sorscsapások kezdete.
A mai nap eléggé unalmasnak ígérkezett, amit az első két óra be is bizonyított.
- Mina, Mina, Mina! - kiabált Hyoru szakadatlanul.
- Mi a baj? - fordultam felé.
- Az-az a srác.. - makogta egy ismeretlen felé mutogatva - Izé, japánul beszél.
- Tényleg? Hmm, biztos egy cserediák.
Már indultam volna tovább, mikor Hyoru a blúzomba kapaszkodott.
- Most meg mi a baj? - kérdeztem ismét.
- Azt mondtam neki, hogy te tudnál neki segíteni. - motyogta.
- Hogy mi?
- Ne izélj máár ...te tanultál japánul. Kérlek! - dörzsölgette a tenyerét.
- Na jó!
Odasétáltunk hozzá, én pedig elővettem a legjobb tudásomat.
Kiderült, hogy eltévedt. Igazából nem ebbe az iskolába akart jönni, hanem ugyanabba, ahova Donghae is jár - azon belül is a színész/előadói szakot kereste. Elmagyaráztam neki, hogy merre találja meg. Mélységesen megköszönte a segítségemet, majd távozott is.
- Mit mondott? - faggatott Hyoru a srác távozása után.- Nagyon szépen köszöni a segítségünket.
- A segítségünket? A mi kettőnkét? - mutogatott hol rám, hol önmagára.
- Igen! Köszöni neked, hogy az ő segítségére előszalajtottál engem.
- Ááá.. vagy úgy. Mi is a neve?
- Nishijima! Takahiro Nishijima.
- Szimpatikus srác.
- Igen, az. - mosolyogtunk.
Este 7-re meg is érkeztünk a Puppy Cafe-ba. Leültünk a pulthoz legközelebb eső asztalhoz, s vártuk, mikor bukkan fel ami személyi pincérnőnk. Nem is kellett sokat várni.
- Yoona! - integettem feléje, mikor megpillantottam őt.
- Hát megérkeztetek? - lelkesedett - Máris megyek, egy pillanat.
Nemsokkal később két étlappal a kezében tűnt fel újra.
- Tessék! - osztotta szét - Ma ti vagytok az utolsó vendégeim, úgyhogy amint titeket kiszolgáltak, végeztem is.
- Szupi! - mosolyogtam - Apropó, Yoona.. hagy mutassam be Donghae-t. Donghae ő itt Yoona.
- Már sokat hallottam rólad. - nyújtotta Donghae a kezét Yoona felé - Örülök, hogy megismerhetlek.
- Szintúgy! Már én is sokat hallottam rólad. - nevetett fel, majd felém kacsintott.
Vacsora közben sokat beszélgettünk. Nagyon jól éreztük magunkat. Donghae egy kicsit hamarabb lépett le a meccs miatt, így végül csak mi ketten maradtunk Yoona-val.
- 45 200 won lesz. - számoltunk el a pénzzel.
- Tessék! - nyújtottam át az összeget.
Hazaúton elkísért egy darabig, ugyanis ugyanarra laktunk.
- Hali, csak egy kérdés.. te nem félsz, hogy ellopják előled?
- He? - értetlenkedtem a hirtelen jött kérdésén.
- Egy ilyen jó pasi, mint ő biztos nem csak a te szemed előtt tökéletes. Még engem is levett a lábamról.
- Ezt most hogy érted? - meredtem rá az utolsó mondata hallatán.
- Csak azt mondom, hogy megnyerő a srác. Ahhoz képest, hogy mi mindene van, nagyon is szerény... és jó a humorérzéke.
- Ja, tegnap például elmagyarázta, hogyan kell az ufókat elriasztani.
- Heh - nevetett fel.
- Ezt halál komolyan mondom!
- Majd kigyógyítod őt a fóbiájából. - bökött oldalba - Viszont vigyázz rá! Mi lenne veled nélküle?
- Valószínűleg egy depis romhalmazzá válnék.
- Na, pont ezért mondom! Áá, meg is érkeztünk. - álltunk meg a házunk előtt - Vigyázz magadra!
- Te is! Szia!
- Szia!
A napok oly gyorsan mentek, hogy szinte észre sem vettem, hogy beléptünk az október hónapba. Yoona sikeresen bejutott a főiskolára, így otthagyta az eddigi munkáját és a tanulásra fordította minden erejét. Viszont ezóta nem is igazán találkoztunk ... még azt sem árulta el, hogy hova is jár. Csak annyit tudok, hogy valamilyen színészképző.
- Na, és mivel készültél az ünnepeltnek? - kérdezősködött Hyoru - Talán főzöl neki valamit, vagy ... szerelmet vallasz neki?
- Még csak az kéne!
- Akkor nem főzni fogsz?
- Sem pedig szerelmet vallani!
- Akkor hát?
- Vettem neki egy pár sportcipőt.
- Ez most komoly!? Sportcipőt?
- Imád focizni ... és tudom, hogy a legutóbb tönkrement a cipője.
- Miért nem vettél neki valami coolosabb dolgot? Mondjuk egy gitárt.
- Tudod milyen drága egy gitár? Honnét lenne rá pénzem? Amúgy is, már van gitárja.
- Ja, tényleg. - ismét elkezdte törni az agyát, de ahogy láttam, nem támadt semmi jó ötlete.
- Meg egy pengetőt vettem neki hangvillával.
- Na, ez már picit jobban hangzik. - csettintett felém - De azért főzz is valamit. Biztos örülne egy finom vacsinak.
A hazafelé vezető úton egy ismerős személlyel futottam össze.
- Mina? - kérdezte.
- Áá, Nishijima!
- Csak Nissy.
- Rendben. - mosolyogtunk - Mi újság? Hogy ment a felvételi?
- Nagyon jól, elsőre felvettek.
- Óó, ez remek. Akkor elképzelhető, hogy sokszor összefutunk még.
- Viszont nem itt tanulok. A Sapporoi Egyetem diákja vagyok, aki néhány órát itt is látogat.
- Akkor ez valamiféle kombinált tanterv, ugye?
- Igen, pontosan. - nevetett - Találkoztam a lakótársaddal is, bár nem igazán értettük meg egymás szavát.
- A japán nem az erőssége.
- Hát igen. - az órájára pillantott, s lefagyott róla az az édes mosoly - Azt hiszem késésben vagyok! Mindenesetre jó volt újra látni téged. Remélem még találkozunk!
- Én is! Szia! - köszönés helyett Nissy vadul integetett felém.
A lehető leggyorsabban akartam haza érni. Nem is furcsáltam, hogy egyedül vagyok, ugyanis ez volt a célom. Mindent előkészítettem,szépen megterítettem, és már az étel is kész volt. Olyan izgatottnak éreztem magamat. Ám, mikor hetet ütött az óra, rossz érzés kapott el.
~ Miért nincs még otthon? Talán valami baj történhetett?
Nem bírtam megnyugodni, ezért felhívtam őt. Pár csöngés után végül fel is vette a készüléket.
- Szia Mina! - hallottam meg Yoona hangját a telefon túlsó végéből - Donghae azt üzeni, hogy egy fél óra múlva otthon lesz.
- És miért te vetted fel helyette a telefont?
- Mert ő most nem volt képes rá.
- Ezt hogy érted, és.. - hadartam, de a szavamba vágott.
- Mond csak, még mindig nem mondtad el neki, hogy hogyan érzel iránta?
- N-nem, még nem.
- Én mondtam, hogy vigyázz rá! - azzal kinyomott.
Ledermedtem, a telefon pedig kicsúszott a kezemből és a padlóra zuhant.
~Mi-mi folyik itt? Mi ez az egész?
Nem bírtam megnyugodni. Csak bámultam az órát, és bizakodtam benne, hogy minél hamarabb hazaér.
Negyed kilencre végül meg is érkezett.
- Te még fent vagy? - nézett rám értetlenkedve.
- Üm - bólintottam egy aprót.
- Azt, mennyi kaja! - ámuldozott, mikor megpillantotta a konyhaasztalt.
- Ja ,de már mindegy. - felugrottam a fotelból, és elkezdtem kidobni a dolgokat, de Hae megakadályozott.
- Ne már, csak meg kell melegíteni! Gyere inkább, és kóstoljuk meg mi finomat főztél. - húzott a szék felé.
- Hűű, ez nagyon finom! - motyogta teli szájjal.
- Akkor egyél! - erőltettem egy álmosolyt az arcomra.
- Figyelj, mondanom kell valamit. - kezdett bele - Az a helyzet, hogy ... tudod már van barátnőm.
Megállt a kanál a kezemben, a torkomban pedig egy hatalmas csomó kezdett el fujtogatni engem.
- Hát, akkor gratula! Sok boldogságot! - ragasztottam fel a vidám álarcot - És ki a szerencsés?
- Yoona..
A név hallatán azt hittem, menten összeesek. Ez, ez hogy lehetséges? Az egyik legjobb barátnőm.
- El akartam mondani, mivel tudom, hogy ő a barátnőd, és mert együtt lakunk.
- Értem.. kösz, hogy elmondtad. - kortyoltam bele a teámba.
- Neked is gratulálok.. miért nem mondtad, hogy van pasid? - mondata hallatán majdnem leköptem őt.
- Hogy mi?
- Az a japán srác, aki a sulimba jár. Úgy hallottam, nagyon jól megvagytok. Sok boldogságot!
- Semmi sincs köztünk, összesen kétszer találkoztunk.
- Ez fura, Yoona határozottan azt mondta, hogy együtt vagytok.
- Hah, Yoona.
- Talán már nem vagytok jóban?
- Őszintén .. már én magam sem tudom ,hogy hányadán állunk.
Mosogatás közben hirtelen megszólalt a csengő. Donghae ment ajtót nyitni ... és milyen jól tette. Ha én lettem volna, azt hiszem nem ilyen szívélyes fogadtatásban részesült volna a vendégünk.
- Yoona, te meg mit keresel itt? - hallottam Donghae hangját.
- Ezt ott felejtetted. Boldog születésnapot! - mondta, majd megcsókolta őt a szemem láttára.
~Nem bírom ... én ebbe bele fogok őrülni.
Az ajtó becsukódott, én pedig könnyes szemekkel folytattam a mosogatást. A kezemben lévő tányér véletlenül kicsúszott, és hatalmas csörömpöléssel zuhant a csempére.
- Mina! - kiáltotta Donghae, közben pedig odarohant hozzám. - Minden rendben?
- Persze! - elkezdtem felszedegetni a szilánkokat, mire Hae is letelepedett mellém segíteni.
- Te vérzel! - mutatott rémülten a lábamra.
Az egyik szilánk minden bizonnyal felsérthette a lábamat.
- Jé, tényleg.
- Nem fáj?
- Nem is érzem. - mosolyogtam.
- Akkor miért pityeregsz?
- Éreztél már valaha úgy, hogy elvesztettél valami számodra nagyon fontosat?
- Igen.. tudom milyen érzés.
- Azt hiszem, ma én is elvesztettem egy ilyet.
- Nem tudod visszaszerezni?
- Nem, most biztos nem lennék rá képes. - ráztam a fejemet - Én bunkó, még nem is gratuláltam.. Boldog szülinapot!
- Köszönöm! A szülinapi vacsit is.
- Honnét tudtad?
- Csak akkor csinálsz kimcsi-t, ha valami nagy nap van.
- Ez igaz. - mosolyogtam.
- Na gyere - húzott fel a földről. - Én majd ezt befejezem. Te pedig menj aludni ... eleget dolgoztál ma, megérdemled a pihenést.
- Miért vagy ilyen kedves hozzám?
- Mert... - itt megállt egy pillanatra - mert nálad jobb lakótársat keresve sem találtam volna. Sem jobb barátot.
~ Hogyan... mégis hogyan lennék képes elengedni tégedet? Ezt az édes mosolyt, azokat a ragyogó mélybarna szemeket. Miért bántasz még azzal is, ha épp kedves vagy hozzám. A szívem, úgy fáj ... annyira szorít idebent.
Elvesztettelek, az életem értelmét ... a barátom pedig hátba szúrt. Istenem, mit vétettem, hogy mindezt érdemlem cselekedeteimért? Én csupán nem akartam gondot okozni ... te pedig cserébe megfosztottál az életerőmtől.
... a legrosszabb az egészben az ... hogy ez még csak a kezdet volt. A sorscsapások kezdete.
