Mina szemszöge:
~ Remélem, minden jól fog menni - kívántam sikert lelkiekben Donghae-nek, ki épp ebben a pillanatban érkezhetett meg a legfelső emeletre.
Mit sem sejtve, boldogan lépkedtem az asztalom felé, ám, ahogy megpillantottam azt, a boldogság legkisebb sugara is elhagyta a testemet. Három hatalmas kupac papírtömb díszelgett az asztalomon.
~ Kezdődik... - vettem egy mély levegőt, hogy lenyugtassam a lelkemet.
- Mina - jött felém Yura, Hyungjoon titkárnője. - A főnök egy hét fizetett szabadságra küldött. Nem tudom az okát, de valamiért úgy érzem, rád fogja bízni a feladataimat - hadarta. - Sajnálom - mondta, s szélsebesen tovább is állt.
~ Hát elkezdődött... - összegeztem a látottakat és a hallottakat.
- Végre, hogy megjöttél - bukkant fel a kaszás is végül. - A titkárnőm sajnálatos módon lebetegedett, így nem tudja elvégezni a feladatait.
~ Ó, persze, és ezt higgyem is el.
- Nekem is van munkám, nem bírnék el egyszerre ennyi feladattal.
- Ez esetben add át a munkádat valaki másnak.
- Nem tehetem! - erősködtem továbbra is. - Az összes karaktert én alkottam, ha átadom valaki másnak, eltorzul az alak, amit látni lehet majd a kész terméken is.
- Mennyi idő kell? - vágta rá gondolkodás nélkül Hyung.
- Minimum egy hét, de lehet kettőbe is beletelik.
- Egy hetet kapsz! - azzal sarkon fordult, s beviharzott az irodájába de még mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, visszakiáltott. - Amit az asztalodon látsz, az még ma este kész legyen! - majd bevágta az ajtót.
- Áááá... - görnyedtem bele a székembe. Abban a pillanatban úgy éreztem, a nagyra becsült leleményességemet mind egy szálig felemésztette az idegbaj, mely ekkor úrrá lett rajtam.
- Kop, kop - rántott vissza a jelenbe egy ismerős hang. - Mi a baj? - szólt japánul az illető, mire gondolkodás nélkül, szinte reflexből japánul válaszoltam a feltett kérdésre.
- Semmi különös.
És ekkor... felkapcsolták az agyamban a lámpát.
Amint feleszméltem, rögtön leesett, ki is az a személy, aki épp az asztalom előtt áll.
- Te jó ég, Nissy! - ugrottam ki a bőrömből örömömben. - De jól nézel ki! De mégis hogy kerülsz ide?
- Munka. Tudod.. - ám alighogy belekezdett, egyszer csak megcsörrent a telefonom. - Vedd csak fel nyugodtan - mosolygott.
~ Ki a fenének hiányzok pont most! - mérgelődtem, s először úgy is döntöttem, hogy nem veszem fel, de mikor megláttam, hogy Donghae az, fogadtam a hívást.
- Gyorsan mond, mert nem érek rá! - hadartam gépiesen. Nem akartam bunkó lenni, de oly régen láttam már Nissy-t, egy kicsit szerettem volna beszélgetni vele.
- Izé, ma én főzöm a vacsit - makogta Donghae.
- Ennyi? - Ez annyira rá vall, le se tagadhatja, hogy kicsoda ő valójában. - Felőlem oké, még valami?
- Semmi..
- Akkor szia. Este találkozunk.
- Üm - hümmögte, mire lenyomtam a piros gombot.
- Ezt meg vajon mi lelte? - motyogtam az orrom alatt.
- Mégis kit? - érdeklődött Nissy.
- Donghae-t, ő hívott. Elég fura volt.
- Áá, értem - mosolygott.
- Netán tudsz valamiről? - néztem rá kérdő szemekkel.
- Kérdésedre egy kérdéssel válaszolnék: Még mindig külön utakon jártok?
- Igen, de ez hogy jön most ide?
- Minden kutya megijed, ha farkas lép a területére - hangzott ékes hasonlata melynek jó, ha a felét értettem.
- Látom nem változtál. Még mindig nem értem a japán szólásokat, ugye tudod?
- Épp ez volt a cél - mosolygott elégedetten. - Viszont te sem változtál túl sokat. Kivéve talán az arcodat.
- Az arcom? Ezt, hogy érted?
- Gondterhelt a tekinteted. Régen olyan életvidám voltál. Mikor változott ez meg?
- Talán akkor, mikor Donghae összejött Yoona-val.
Nissy szinte mindenről tudott, így nem kellett köntörfalaznom előtte.
- Ennyire megviselt?
- Nem csak ez ... de a többi nem olyan fontos.
~Igen, a többi nem fontos. Igazából pontosan ugyanolyan fontos, csak te erről nem tudhatsz .. mert nem akarom, hogy tudj.
- Látom, elég sok munkád van, így nem is zavarok tovább.
- Várj! Hisz még azt sem mondtad, mi szél hozott Seoul-ba?
- Én vagyok Donghae partnere.
- Ez komoly? De jó, nagyon örülök!
- Szintúgy... bár, Hae szerintem nem igazán örül neki.
- Már miért nem örülne, hisz ismeritek egymást.
- Mondtam: A kutyák nem szeretik a farkasokat.
- Hallod, felejtsd el, úgy sem értem, mit akarsz ezzel mondani - mosolyogtam, mire Nissy egy jóízű kacajban tört ki.
- Na, de most már tényleg hagylak dolgozni. Még biztos összefutunk.
- Remélem is!
- Örültem... szia!
- Én is... szia! - majd kalapját a fejére emelvén távozott a részlegről.
Aznap nem igazán jutottam hozzá a valódi munkámhoz. A fénymásoló, a posta és az asztalom között szlalomoztam egész nap. Őszintén, nagyon örültem, hogy Hae magára vállalta a vacsorát, mert pont akkorra értem haza, mikor már javában enni szoktunk.
- Szia! - köszönt Hae. - Mi történt, már kezdtem aggódni miattad.
- Mondhatjuk úgy, kihúztam a gyufát a felettesemnél, így egy picivel több munkát zúdított a fejemre.
- Máskor légy jó kislány - fenyegetőzött az ujjával.
- Hehehe, nagyon vicces.
Hyoru szemszöge:
Este hat előtt öt perccel már fel-alá járkáltam a lakásomban. Nem bírtam felfogni a tényt, hogy Jonghyun-nal fogok vacsorázni. Csak mi ketten, senki más.
- Minek fogadtam el a meghívást? - szidtam magamat. - Nem baj, ha késik, legalább lesz okom morogni - kémleltem az órát, ami lassacskán a 12-es mutatóhoz ért.
Ám, kiváló tervem kudarccal végződött, ugyanis pontban hat órakor megszólalt a csengő. Tudtam, hogy ő az, így kérdezés nélkül ajtót nyitottam neki.
- Elég pontos voltam? - bökött fejével az órám irányába.
- Csak azt ne mond, hogy az ajtó előtt vártál, míg hatot nem ütött az óra?
- Pedig de! Jól rajtakaptál - nevetett elégedetten. - Látom, a kiöltözés nem az erősséged - mért végig engem. Egy kopott farmerban és egy egyszerű pólóban álltam előtte, ki elegáns öltözékével igencsak eltért az én viseletemtől.
- Sőt, tornacipőt szántam felvenni hozzá - tetőztem a dolgokat.
- Remek, tökéletesen illeni fog az öltözéked az étterem stílusához.
- A kontraszt meglesz, ugye?
- Az nem kifejezés - bólintott, majd a karját nyújtotta. - Indulhatunk?
- Persze! De 'ezt' ne - mutattam a karja felé. Amint észrevettem, felfogta, mit akartam ezzel a tudtára adni, ugyanis leengedte a karját és hátrébb lépett, hogy ki tudjak én is menni az ajtón.
Kocsiba szálltunk, s meg sem álltunk, míg meg nem érkeztünk addig a puccos étteremig, ahol Jonghyun asztalt foglalt ma estére.
- Beengednek ide engem egyáltalán ilyen ruhában? - mértem végig az öltözékemet.
- Bízd csak rám, oké? - kacsintott.
Kiszállt a kocsiból, s átrohant az autó túlsó felére, hogy kinyithassa előttem az ajtót.
- Ezzel nem fogsz levenni a lábamról - szálltam ki.
- Egy próbát azért megért - mosolygott.
El sem tudom képzelni, hogy mire készül, de annyi szent, engem nem kap meg némi udvariassággal.
Az ajtóhoz érve Jonghyun előre rohant, kinyitotta az ajtót, s amint belépett rajta, be is csukta az orrom előtt, majd megállt. Hátratekintett, és várta, míg én is bemegyek az étterembe előcsarnokába.
- Ha így viselkednék egész este, akkor elégedett lennél? - kérdezte.
- Maradjunk az elsőnél.
- Ahogy óhajtja - közben meghajolt, mintha csak egy komornyik lenne.
Akaratlanul is, de elmosolyodtam.
~ Még az is lehet, hogy élvezni fogom ezt a vacsorát - gondoltam.
Egy pincér jött oda hozzánk, aki elkísért minket az asztalunkhoz. Mikor megpillantottam az asztalunkat, a lélegzetem is elállt. A terítő, a székek huzata, a váza, s még a benne lévő néhány szál rózsa is égszínkékben pompázott.
- Ez meg.. - ámuldoztam.
- Tetszik? Valahogy sejtettem, hogy ez le fog venni a lábadról. Elvégre ez a kedvenc színed, nemde?
- De igen, de... te erről honnét tudsz? Sosem mondtam, hogy az égszínkék a kedvenc színem.
- Az titok - súgta a fülembe, majd kihúzta az egyik széket, s várta, hogy leüljek rá.
~ Ennél már csak az lenne furcsább, ha tudná, mi a kedvenc ételem.
- Mit szólsz, kezdjük a desszerttel?
- A desszerttel? Eszednél vagy? Hisz az az utolsó fogás.
- Nem mindenkinél - pillantott rám az étlap mögül.
~ Ki a fene ez a srác? Honnét tudja, hogy kiskoromban addig nem ettem meg a főtt ételt, míg nem kaptam egy kis édességet?
- Úgy tűnik, megváltoztál, Hyo.
- Hyo? E-ez meg...
- Bocsánat, nem akartalak megbántani - kért azonnal elnézést.
~ Csak egy ember létezik ezen a földön, aki így szokott hívni engem. De ő már...
- Valami baj van? - nézett rám ijedten Jonghyun.
~ Biztos csak véletlen, hisz ő nem lehet az a személy, hisz ő már rég...
- Hyoru!!
- Halott..
- Hogy mi? - értetlenkedett Jong.
Véletlenül hangosan mondtam ki, amire gondoltam. ~ Egy zseni vagy, Hyoru!
- Nyelvbotlás, semmi figyelemre méltó - mentegetőztem.
- Rendben.
Lassan elfogyasztottuk a vacsorát. Közben egész jól elbeszélgettünk. Az igazat megvallva semmi értelmeset nem tudtam kihúzni belőle. Nem tudtam meg róla sok mindent, ő viszont elég sokat megtudott rólam a lepcses szám miatt. Ügyesen tereli a szót.
- Íme a desszert - jött oda a pincér hozzánk.
- De hisz nem is rendeltünk desszertet?
- Te nem, de én igen - mosolygott Jong. - Köszönjük.
A pincét mindkettőnk elé letett egy tányért, amin csodák-csodájára tiramisu volt.
- Mina volt, igaz? - kérdeztem. - Ki más, csak ő tudja, hogy mi a kedvenc édességem.
- Biztos vagy te ebben? - nézett rám megint azzal a gyönyörű, igéző szemével.
- Mint a halál.
- Már megint a halál szó. Miért emlegeted ennyit?
- Ez csak egy szófordulat - és már megint más irányba terelte a szót.
A desszert elfogyasztása után Jonghyun kifizette a számlát, én pedig alighogy felálltam a székről, majdnem hanyatt vágódtam a padlón. Egyszer csak két erős kar fonódott a derekam és a vállam köré, melyek megakadályozták, hogy összetörjem magamat.
- Óvatosan! - súgta a fülembe, mire lassan kinyitottam a szemem.
Bár ne tettem volna. Jonghyun ajka alig 20 centire volt az enyémtől. A szívem csak úgy kalapált, alig bírt megmaradni a helyén.
~ Mi ez az érzés? Mi történik velem? Miért akarom megcsókolni őt?
- Elnézést - kért azonnal bocsánatot, s közben elhúzódott tőlem.
- Ugyan, inkább köszönettel tartozom neked.
- Ez csak természetes, nincs mit megköszönnöd. Akkor indulhatunk?
- Igen.
Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. Mikor végre megérkeztünk a lakásomhoz, megköszöntem az estét, majd el is búcsúztunk egymástól.
Lassan felmentem a lakásomba, majd egy forró zuhany után bemásztam az ágyba. A szívem még mindig oly hevesen dobogott, mint mikor azt hittem, hogy el fogok esni. De vajon miért? Miért nem képes megnyugodni?
Donghae szemszöge:
- Szóval így állunk - összegezte az eddig hallottakat Eunhyuk. - De most akkor te mégis mit akarsz?
- Ezt, hogy érted?
- Szereted Minát, ugye?
- Mindennél jobban.
- De Yoona-val jársz.
- Mert szeret engem, és nem akarom megbántani.
- De ez a helyzet neked nem jó.
- Hát nem.
- És Mina-nak sem éppen. Hisz te mondtad, hogy Yoona az őrületbe kergeti.
- Igen.. de mit tegyek?
- Cselekedj, de tüstént!
- Eddig oké, de mit?
- Azt én nem mondhatom meg. Ezt neked kell tudnod.
- De akkor is, ez... ez túlnő rajtam. Képtelen vagyok dönteni.
- Hát öregem, ezt akkor is neked kell helyrehoznod. Minél tovább hagyod, hogy a medve az ajtón dörömböljön, annál nagyobb veszélynek teszed ki az ajtót. Ha nem lépsz közbe, a medve betöri az ajtót... és te nem a Szörny RT.-ben élsz, ahol újra össze tudtak rakni egy ajtót.
- Milyen ajtó, milyen medve? Hyuk, beszélj úgy, hogy értsem!
- Ha még ezt sem érted, akkor nagyon nagy bajban vagy. De legfőképp az ajtó - majd lehúzta a pohara tartalmát, s elkezdte felvenni a kabátját. - Nekem sajna mennem kell, holnap korán kelek. Ajánlom, hogy te is menj szépen haza.
- Jó, de milyen ajtó?
- Erre neked kell rájönnöd, haver. Hajrá! - és el is ment.
- Jól hallottam, lagzi közeleg? - lépett közelebb Henry, a Puppy Cafe egyetlen pultosa.
- Bárcsak ott tartanánk már - köröztem az ujjammal a poharam tetején.
- Mi olyan nehéz ebben? Veszel egy gyűrűt, letérdelsz a kiválasztott lány elé, és megkéred, hogy legyen a feleséged. Sima ügy.
- Te ezt nem érted.
- De igen - vágta rá azonnal. - Kire gondoltál, mikor az előbb az eljegyzésről beszéltem?
- Mina-ra.
Saját válaszom hallatán, mintha egy villám csapott volna belém, egyszeriben mindent megértettem. Yoona-val sosem lesz jövőnk. Az én jövőm csakis Mina-val létezik.
- Henry, te egy zseni vagy!
- Sokan mondták már - mosolygott mint a tejbetök.
- Hálám üldözni fog.
- Ha kifizeted a számlát, kvittek leszünk - nyomta elém a papírlapot.
- Kinéznéd belőlem, hogy nem fizetek?
- Nem, csak kikívánkozott belőlem - mondta, miközben a kezébe nyomtam az összeget.
- A visszajáró a tiéd - jegyeztem meg, míg felvettem a kabátomat.
- Köszönöm, hogy a Puppy Cafe-t választotta. Jöjjön máskor is - darálta a szlogent.
Még egyszer visszaintettem neki, majd kirohantam az ajtón. Hazáig meg sem álltam. Arcomon hatalmas vigyorral sétáltam fel a lépcsőn, ám az ajtónkhoz érve, lefagyott a mosoly az arcomról. Mina hangja szűrődött ki a lakásból. Kiabált... olyan volt, mintha nem is őt hallottam volna. Sohasem tört ki így magából. Szokott kiabálni, de ez más.. ez nem ő.
Lassan arra is rájöttem, hogy Yoona-val üvöltözik, ki minden egyes megszólalásával egyre gonoszabb képet festett a valódi önmagáról.
~ Az a Yoona, akit ismertem, ugyanaz, akit most hallok?
- Azt mondtam, tűnj el innen! Vagy nem állok jót magamért.
- hallottam meg Mina utolsó fenyegetését.
"Minél tovább hagyod, hogy a medve az ajtón dörömböljön, annál nagyobb veszélynek teszed ki az ajtót." - -jutottak eszembe Hyuk szavai, melyeket végre megértettem.
Megmarkoltam a kilincset, s beléptem a házba. Mina volt, aki legelőször észrevett engem. Az ajtónkból kiszűrődő halk nyikorgást csakis Mina képes meghallani. Ahogy azzal a fájdalmas tekintetével rám meredt, mintha ezernyi tű szúródott volna a szívembe.
- Drágám, hát megjöttél -futott felém Yoona. - Én csak segíteni akartam Mina-nak a mosogatásban, erre
elkezdett fenyegetni engem.
Csak ekkor tudatosult bennem, mi is az a halom porcelánszilánk a csempén. Elég volt a bögre fülét megtalálnom a törmelék között, tudtam, melyik törött össze. Mina-ra pillantottam, ki úgy állt ott, mint egy megszeppent kislány.
- Minden rendben? - kérdeztem, s már léptem volna közelebb hozzá, de Yoona karjai oly erősen tartottak, hogy képtelen voltam megmoccanni.
- Persze - motyogta, s lehajtotta fejét.
- Donghae.. - próbálta Yoona magára vonni figyelmemet.
~ Ennyi volt.. betelt a pohár!
- Yoona, gyere velem - kezemet kihúztam Yoona szorításából, majd sarkon fordultam, és kimentem a házból. Yoona követett.
Lementem a lépcsőn, még mindig követett.
- Hová megyünk? - kérdezte, de nem válaszoltam.
Az utolsó lépcsőfokon megálltam, de nem fordultam felé.
- Többé ne gyere ide! Sőt, felejtsd el, hogy ismertél engem vagy Minát valaha is.
- Mégis miről beszélsz? - értetlenkedett.
- Szabad vagy, menj ahova csak szeretnél.
- Most szakítasz velem?
- Szakítani azok szoktak, akik régen szerették egymást, de ma már nem. Nem szakítok veled, hanem elengedlek - kicsit lehiggadtam, majd folytattam. - Sajnálom, de én sosem szerettelek téged igazán. Talán ezért nem jutottunk soha a csóknál tovább. Elfecséreltünk már hány évet, kezdjünk újat ... mindketten, külön utakon.
Felsétáltam a lépcsőn, s nem néztem vissza. Bármennyire mély sebet ütöttem ennek a lánynak a szívébe, Mina szíve sokkal fontosabb számomra.
Az ajtón belépve láttam, ahogy a törött darabkákat szedegette össze. Odasétáltam hozzá, és minden egyes darabot átsöpörtem tenyeréből az enyémbe, mire könnybe lábadt szemével rám pillantott. Eldobtam a kukába, majd leguggoltam elé, s szorosan magamhoz öleltem gyenge testét.
- Vége.. - súgtam a fülébe.
~ Többé nem hagylak magadra, s nem hagyom, hogy bárki is bántson. Ígérem!
Yoona szemszöge:
Még egyszer visszapillantottam a lakásukra.
- Végre valahára, hogy észhez tértél - suttogtam az éjbe. - Ne hagyd el őt többé, hallod? Nála értékesebb kincset sosem találsz ezen a világon - mondatom végére egy elégedett mosoly terült el az arcomon.
Végre nyugodtan hajthatom álomra a fejemet. Az én munkám ezúttal véget ért. A többi rajtuk áll. Hogy összejönnek, vagy külön utakon folytatják tovább... mind rajtuk áll.
- Donghae, vigyázz a húgomra, vagy megkeserülöd!
