2. fejezet: Vajon ki lehet ő?

- Komolyan mondom, a falra mászok már ettől a pasitól. - dühöngtem útközben Mina-nak.
- Mégis mi a fenét csinált tudott csinálni három nap alatt, hogy ilyen mértékben gyűlölöd őt? - forgatta a szemeit, miközben kinyitotta az ajtót.
- Pontosan azt, amit mondtam neki.
- Hogy mi? - nézett rám értetlenkedve?
- Elmondtam neki, hogy bánt velem az apja, míg neki dolgoztam ... és ő pont ugyanazokat teszi velem is.
- És mégis mi a francnak mondtad ezt el neki?
- Azt hiszed direkt tálaltam ki neki? Fingom se volt róla, hogy ő lehet a főnök fia, azt hittem csak egy új alkalmazott.
- Ezért nem szabad idegenekkel beszélgetni. - majd megnyomta az orrom hegyét.
- Ne gyere nekem ezzel, hallod!? - fenyegetőztem az ujjammal, majd beléptünk a liftbe.
- Te meg ne hisztizz! Két napja alig aludtam valamicskét, totál kivagyok. - törölgette a szemét, közben pedig elnyomott egy apró ásítást is.
- Donghae nem hagyott aludni? 
  Lee Donghae. Mit is mondhatnék róla. Kedves, jófej srác, bár eléggé furi is a maga módján. Mina-val már gyerek koruk óta ismerik egymást, régi jó barátok. Mikor a fővárosba költöztek, együtt vettek ki egy kisebb lakást, mert úgy gondolták, így majd olcsóbban meg tudnak élni. Egész jól megvoltak, ám ahogy telt az idő, valami megváltozott ... Mina beleszeretett Donghae-ba. De Donghae ezt még csak nem is sejti ... pedig már hány éve ennek..
- Te is befoghatod, oké? - ripakodott rám. Ha véletlenül felhozom Donghae-t, rögtön dühbe gurul.
- Oké. De most komolyan, az a félnótás mégis mikor fogja észrevenni, hogy szereted őt?
- Ha rajtam múlik, soha.
- Te is hülye vagy, nem csak ő. - forgattam a szemeim.
- Azt mondtad leállsz! - szólt rám újra, ezúttal magasabb hangnemben. Épp meg is érkeztünk az emeletünkre.
- Jó-jó. Csak már engem is idegesít, hogy ennyire vak.
- Ez van, ezt kell szeretni. - tárta szét karjait - Én mentem ... szia. - s elindult a részlege felé.
- Szia. - integettem utána. 
  Úgy sajnálom szegényt, de sajnos semmit sem tehetek. Mind a ketten lükék. Én még azt is kinézném Donghae-ból, hogy valójában szerelmes Mina-ba, csak nem meri elmondani neki ... pont úgy, mint Mina.
- Hyoru, hát itt vagy. - szólított meg sátáni főnököm "mézédes" hangjával. Hangja hallatán az egész testem összerezzent, végül megfordultam felé. 
- Igen? - próbáltam a lehető legnyugodtabban beszélni hozzá, minél inkább eltakarva gyűlöletemet.
- Nem akartalak megijeszteni ... bocsánat. - közben pedig kezét vállamra helyezte, ami egy laza mozdulattal leráztam.
- Semmi gond. - mondtam motorikusan - Mi a feladatom?
- Áá, tényleg. - ütötte meg homlokát - Ma érkezett be hozzánk egy új történet, amiből rajzfilmet is készítenénk. Át kéne nézni a szöveget, kijavítgatni a hibákat, meg ilyesmik.
- Ez nem az én feladatom. - mondtam egyhangúan - Jinhoo nézi át mindig a szövegeket.
- Tudom, épp az előbb beszéltem vele.
- Akkor?
- Azt mondta úszik a munkában, és, hogy adjam oda neked.
- Miért pont nekem? - néztem rá furcsálkodva.
- Állítólag te is szoktál neki segíteni az ilyenekben.
- Hogy én? - válasza hallatán kikerekedtek a szemeim. ~Még, hogy én? Na ne viccelj.
- Igen te. - erősítette meg előbbi állítását - Az asztalodra tettem, kérlek még a mai nap során nézd át az egészet. - majd sarkon fordult, és elindult az irodája felé - Ja, és kérnék egy kávét két cukorral, tej nélkül. - kiáltotta utánam egy elégedett mosoly kíséretében.

- Ez nem lehet igaz, ez a pasi teljesen kiakaszt. - motyogtam magamban az étkezdébe érve. - "Ja, és kérnék egy kávét két cukorral, tej nélkül." - utánoztam Jong mondatát - Tsz, az agyamra megy.
  Morgásom közepette nem figyeltem eléggé, s nekimentem az előttem álló férfinak.
- Elnézést. - kértem illedelmesen bocsánatot tőle.
  Hirtelen felém fordult, én pedig azt hittem elájulok. Egy igazi angyal állt előttem. Még a ruhája is hófehér volt ... igen, ő csakis egy égből pottyant angyal lehet.
- Semmi gond, mindenkinek lehet rossz napja. - mosolygott rám, én pedig elvesztem mélybarna szemeiben.
- I-igen, van ilyen. - szóltam, mikor visszaértem a valóságba.
- Tessék. - nyomta a kezembe a kávét, amit az előbb készített el. - Két cukorral, tej nélkül. 
- Woa, honnét tudtad?
- Épp az előbb mondtad. - mondta nevetve.
- Áá, tényleg. - vörösödtem el.
- A főnöködnek lesz? - kérdezte mosolyogva.
- Igen, neki.
- Nem nagyon kedvelheted őt, ha így beszélsz róla. - majd belekortyolt a saját kávéjába.
- Egyenesen gyűlölöm. - mondatom hallatán belenevetett a kávéjába.
- Értem. - mosolygott - Nekem mennem kell. Remélem még összefutunk.
- Én is. 
  Csípjetek meg, ez tuti csak egy álom. De vajon kilehet ő? Melyik részlegen dolgozhat? Fene, még a nevét sem tudom ... ügyes vagy.
  Szomorkásan indultam vissza az emeletre, viszont ahányszor arcára gondoltam, mindig elmosolyodtam. Idiótának tűnhettem, de nem érdekelt.
- Hyoru, mondd csak, minden rendben? Olyan elvarázsoltnak tűnsz - kérdezte Jonghyun.
  Észre sem vettem, hogy már beértem az irodájába, annyira a fellegekben jártam.
- Persze, semmi bajom. 
- Akkor, ha megkérhetnélek - s egy papírlapot nyomott a kezembe - még ma el kell küldeni. És a szöveg, amiről beszéltem.
- Rendben. - válaszoltam, majd sarkon fordultam, s az asztalomhoz indultam. Ahogy leültem észrevettem a szöveget, amit Jonghyun "kérésére", át kell néznem. 
- Because I love you - motyogtam a történet címét.
  Nagy levegőt vettem, s elkezdtem olvasni ... viszont, nem tudtam mit csináljak. ~Ne már, csak el fogom rontani.
  Ekkor eszembe jutott, hogy Mina már jó pár történetet írt, s eléggé sikeresek is lettek az írásai. Felugrottam székemből, majd Mina irodája felé vettem az irányt. Meg sem álltam, míg az asztalához nem értem.
- Mina, segítened kell.
- Szia. - köszönt, közben pedig egy pillanatra sem vette le szemét a billentyűzetről.
- Szia. - ekkor már felnézett rám.
  Tudom, mennyire zavarja őt, ha nem köszönök neki, sőt, ha ideges, még rosszabb a helyzet. Ma pedig elég rossz hangulatban van ... köszönhető ez drága lakótársának is.
- Mondjad, mi a baj. - hangjából eltűnt a düh, s oly nyugodtan mondta ki ezt az egy rövid mondatot. 
  Igen, Mina már csak ilyen. Ha rosszat csinálsz, dühös lesz, és kiabál veled, de, ha segítséget kérsz tőle, el tud dobni minden aggodalmat, szomorúságot, dühöt. Még mindig rejtély számomra ez az oldala.
- A drágalátos főnököm rámsózott egy történetet, és nekem kell kijavítanom. - néztem rá kiskutya szemekkel.
- Rád? Ez vicces. - nevetett az előbbi mondatomon - akkor hajrá. Mindent bele hugi! - kacsintott rám.
- Te is tudod, sőt te tudod a legjobban, hogy nem fogalmazok jól. Ha én nézem át, csak rosszabb lesz, mint amilyen most.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy én nézzem át? - tekintett fel rám olvasószemüvege mögül, mire én újra megpróbáltam bevetni kiskutya nézésemet. - Hyoru, én is nyakig vagyok a melóban.
- Kérlek.. 
  Mina vett egy mély levegőt, melyet lassan ki is fújt.
- Mikorra kell kész lennie?
- A nap végére.
- Hogy mi? Jong, ezért megöllek.
- Segítek neked.
- Előtte téged kötlek fel. - Mondata hallatán a nyakamhoz kaptam a kezem - Legyen, de akkor te is segítesz nekem.
- Miben? - néztem rá lelkesen, mire egy néhány papírlapot emelt fel az asztaláról, s felém nyomta.
- Megrajzolod ezt a három karakter.
- Ezt komolyan mondod?
- Halál komolyan.
- De tudod, hogy...
- Az egyetemen is csináltál már ilyet, ne parázz. Csak rajzold meg a vázlatokat.
- Na de?
- Nincs de! - szólt rám picit nagyobb hangsúllyal. - Menj!
  Szótlanul sarkon fordultam, s visszaindultam az irodám felé.
- És ha lehet olyan fejeket rajzolj, amilyeneket én szoktam. - kiáltott utánam Mina.

~~~
Mina szemszöge:

- Te komolyan odaadtad neki a karaktervázlatokat? - kérdezte furcsálkodva Hana, az egyik munkatársnőm.
- Miért ne? Hisz ő is animátor.
- Na de..
- Tudom mire képes, jobban ismerem őt, mint bárki más. Jobban rajzol, mint ahogy ír. - erre a mondatomra mindketten elnevettük magunkat - Bízok benne.

1. fejezet: Csöbörből vödörbe

   Egy átlagos keddi nap. Hatkor elkezd csörögni az ébresztőóra, amit 2-3-szor lenyomok, mire végre észhez térek. Ekkor felülök az ágyon, majd úgy 10 percen keresztül csak bambán nézem az előttem lévő falat. Úgy fél hét körül kimászok az ágyból, s a konyha felé veszem az irányt. Félkómásan főzők magamnak egy jó erős kávét, bízva, ettől végre felébredek. Utána készítek valami reggelit, amit a kávém mellett elmajszolhatok. Mikor végzem a reggelivel, meglátogatom a mosdót, majd visszamegyek a szobámba felöltözni. Negyed nyolcra el is készülök, már csak a sminkemet kell megigazítani, és indulhatok is a munkahelyemre. Busszal járok, ezért kell már ilyenkor elindulnom.
  Hogy milyen munkát végzem? Ez nagyon jó kérdés. Pontosan én magam sem tudom, mi is vagyok. Egyesek szerint titkárnő, mások szerint segédszerkesztő, és megint mások szerint pedig egy kávés lány. A cégnél én vagyok a "tehetségtelen, félképzett" animátor, ugyanis az én tudásom úgy tűnik nem elég ahhoz, hogy teljes értékű animátorként dolgozhassak ... ~Ahhoz maga nem elég képzett - mondta a felettesem - de mégis van magában valami különleges - majd felvettek a céghez, azzal a ténnyel, miszerint idővel kitanulom a szakmám, és végül érvényesülhetek a cégnél, mint főállású animátor.
 - Igen, ezt mondták nekem ... úgy két évvel ezelőtt. Azóta egy percre sem kerültem képzett animátor mellé, aki esetleg taníthatna engem. - meséltem gyönyörű élettörténetemet az új srácnak, aki pár perce érkezett.
- Szólj a cég fejének, hátha ő tudna rajtad segíteni ez ügyben - tanácsolta az új fiú.
- Jaj, majd el felejtettem ... az én főnököm az egész cég feje - mondtam neki egy gúnyos mosoly kíséretében.
- Egyébként hallottad, hogy a főnök nyugdíjba megy? - szólt oda az egyik munkatársam. - Állítólag ma érkezik a fia, aki majd a helyébe lép.
- Persze hogy hallottam. Örülök is neki. Csak hát, tudod ...
- Mi az? - kérdezte az új srác.
- Apa, fia ... egy kutya. Ugyanabból a vérből van mind a kettő.
- Szóval úgy véled, az új főnök is így fog bánni veled? - vont kérdőre ismét.
- Elég nagy rá az esély.
- Óó, értem.
- Tényleg, bocsi, hogy feltartottunk - vakartam meg a tarkóm. - A főnök irodája arra található - mutattam a hatalmas üvegajtóra, ami majdnem szemben volt nekünk.
- Ááá, arra - mutatott ő is az ajtó felé. - Köszönöm.
- Semmiség ... és sok sikert - kiabáltam utána, mire a legtöbben mérgesen felém fordították fejüket. 
  Fura ez a cég, de a maga módján vicces is. Nem is csoda, hisz egy rakás művész dolgozik itt: rajzolók, történetírók, szinkronszínészek, szobrászok és animátorok.
- Hé, hugi. Szia - köszönt Mina. Ő az egyetlen barátnőm a cégnél. Az egyetemen barátkoztunk össze. Mindketten animátornak készültünk, de kettőnk közül csak neki sikerült a felvételi. Talán azért, mert az ő szebben rajzolt, mint én ... bárki tudja.
- Szia unni. Mizújs veled? 
  Ja, csak hogy félre ne értsétek: mi nem vagyunk rokonok. Csupán annyira jó a kapcsolatunk, hogy szinte testvéreknek képzeljük magunkat.
- Megvagyok - fújta ki frufruját a szeméből. - Mellesleg, milyen az új főnök ... szimpatikus?
- Nem tudom, még nem jött meg.
- Nem jött meg? - nézett rám értetlenkedve, a kezében tartott füzet mögül. - Hisz épp az előbb beszélgettél vele. Láttam, miközben idefelé tartottam.
- Mi-mi? Na várjunk csak, azt akarod mondani, hogy...
  Nem tudtam befejezni a mondatomat, ugyanis megjelent a főnökünk.
- Mindenki figyeljen ide - kezdett bele. - Ezennel bemutatom nektek a fiamat, s egyben a cégünk új főnökét, Kim Jonghyun-t.
~Mi van? - döbbentem le, mikor megláttam, hogy az a srác állt az igazgató mellett, akinek épp az előbb mondtam el mindent. Ő hirtelen rám pillantott, mire összerezzentem, ő pedig elnevette magát.
- Üdvözletem, Kim Jonghyun vagyok. Remélem jól kijövünk majd. Dolgozzunk együtt, s törekedjünk a legjobbra - mondta el lelkesítő beszédét.
- Rendben, mindenki vissza a munkájához! - hallatszott a főnök, jobban mondva a "volt" főnök parancsa.
- Apa, csak még egy pillanatra - vágott közbe Jonghyun. - Szeretnék titkárnőt választani magamnak.
- De hisz van titkárnőd. Az lesz, aki nekem is volt.
- Nem apa, én már kiválasztottam a megfelelő jelöltet erre a posztra - mosolygott, majd felém mutatott. - Ő lesz a titkárnőm!