13. fejezet: Esőfelhők a kék égbolton

Mina szemszöge:

Eltelt jó néhány percbe, mire végre észhez tértem ... és ekkor kezdett egyre cikibb lenni a helyzet.
- Donghae, figyelj.. - makogtam. - Jól vagyok. Komolyan.
- Biztos? - húzódott el tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Tutira - erőltettem egy állmosolyt a sírós arcomra. 
  Válasz helyett csak mosolygott, majd felállt, s engem is felrángatott a csempéről.
- Te már zuhanyoztál? - kérdezte.
- Aha.
- Akkor megyek, letusolok.
- Menj csak.
  Úgy voltam, hogy elmegyek aludni, de annyira zaklatott voltam, hogy nem jött volna álom a szememre, így leültem egy kicsit tévézni. Egy 10 perc múlva Hae is levágódott mellém a kanapéra.
- Mi az, nem vagy álmos?
- Nem igazán.
- És mi jót nézünk?
- Amit akarsz. Én semmi érdekeset nem találtam - nyújtottam felé a távirányítót, de nem vette el.
- Ez egész jónak néz ki - mondta, mikor épp egy csókjelenetre váltott a kép.
- Ennyire szereted a romantikus történeteket?
- Miért, te nem?
- Most nincs rá hangulatom.
- Hogy lehet, hogy nincs rá hangulatod? Dobtak?
- Mégis ki dobott volna?
- Háát, esetleg...
- Fogd be! - nyomtam a szájába egy adag rágcsálni valót, hogy végre elhallgasson. 
- Oké, felfogtam - nevetett teli szájjal. - Amúgy nem kérdezel rá?
- Mégis mire?
- Hogy mi történt odakint.
- Nem tartozik rám, így nem is kérdezem meg.
- Már miért ne tartozna rád? Elvégre...
- Elvégre ő nem a csajom, sőt a barátnőm se! Ami kettőtök közt történik, az maradjon is kettőtök közt, oké?
- Hát, ha ezt szeretnéd.
- Ezt szeretném - zártam rövidre ezt a témát. - Amúgy, bocsánat, hogy összetörtem a kedvenc bögrédet.
- Nem te törted össze, hanem Yoona. És az nem is az enyém volt.
- Jaj, ne kezdjük már megint, te is tudod, hogy az a te bögréd volt, amit nekem adtál.
- Mindegy, már amúgy is ki akartam selejtezni és venni egy újat.
- Venni egy újat? Miért? Hisz szeretted azt a bögrét.
- Igen, de már rég nem volt meg a párja. Pár nélkül pedig nem buli.
- Miért akarod ennyire, hogy páros bögrénk legyen? 
- Mert lakótársak vagyunk. Meg legjobb barátok pelenkás korunk óta. Sőt, tudnék még okot sorolni, de szükséges?
- Nem, felfogtam - nevettem el magam.
- Na végre - sóhajtott fel egyet.
- He?
- Végre tényleg nevetsz, nem csak színleled.
 ~ Ezt bezzeg rögtön kiszúrod. De azt, hogy ha csak rád nézek, mentem elolvadok, szerencsére még nem vetted észre.
  Nevetgélésünk közepette Donghae egyszer csak felszisszentett, közben pedig a hasához kapott.
- Mi a baj, fáj a gyomrod? - ugrottam felé hirtelen.
- Picit, de már megszoktam. Van valami fájdalomcsillapítónk otthon?
- Megszoktad? Ezt mégis hogy érted?
- Már egy ideje fájdogál, de mindig csak evés után. 
- Orvosnál voltál vele?
- Nem, még nem. 
- Neked elmentek otthonról? - kezdtem el csapdosni a vállát idegességemben. - Mi van, ha valami komoly bajod van? Majd elmész, ha már menthetetlen lesz?
- Ne csápolj már, hé!! - fogta le a kezemet. - Holnap elmegyek vele dokihoz, oké? 
- Okvetlen!
- Okvetlen.. viszont most jól jönne az a fájdalomcsillapító - nézett rám kiskutya szemekkel.
  Felpattantam a kanapéról és egyenest a szobám felé vettem az irányt. Előkotortam az éjjeliszekrényem fiókjából a gyógyszert.
- Vaó, mint egy kisebb patika - ámuldozott Hae, ki ekkor már a szobám ajtajának támaszkodott. - Ennyi gyógyszert..
- Nem is olyan sok - mondtam, közben a kezébe nyomtam a tablettát.
- Köszi. Jössz még ki tévézni? - mutatott a kanapé felé.
- Nem, inkább alszok egy jót. Te is aludhatnál ám.
- Értettem anyuci. Beveszem a gyógyszert, és bebújok a takaróm alá.
- Hehehe...
- Viszont nem tudok elaludni altatódal nélkül. Énekelnél nekem valami szépet, mami?
- Énekelj magadnak - vágtam vállba.
- Gonosz vagy mami - vágott durcás képet. - És mi lesz, ha kimászik egy szörny a szekrényemből és megesz míg alszok?
- A sok kockás ingedtől egy árva szörny se férne el abban a szekrényben, úgyhogy ne aggódj kicsim - simogattam meg a fejét. - És ezt most fejezzük be, oké? - váltottam vissza normál hangsúlyra.
- Okés - nevetett. - Aludj jól. Holnap majd ébresztlek.
- Rendben.
  Hae egy mosoly kíséretében csukta be maga mögött az ajtót, mire az én szám is mosolyra húzódott ... majd kigördült egy könnycsepp is.
- Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy hozzám - motyogtam az ajtót bámulva, mintha még mindig ott állna. - Egy anyáskodó lakótárshoz, ki a háta közepére sem kívánja a barátnődet. Bár ez az érzés szerintem kölcsönös.
  Eléggé elálmosodtam, ezért gyors felvettem a pizsamámat, s már dőltem is az ágyba. Alig pár perc múlva el is nyomott az álom.

Donghae szemszöge:

- Aludj jól. Holnap majd ébresztlek.
- Rendben - bukkant fel egy félmosoly az arcán, majd becsuktam az ajtót magam mögött.
  Már indultam volna a konyhába, mikor meghallottam amit Mina halkan elkezd motyogni.~Ezek a fránya vékony falak, most az egyszer hasznotokat veszem.
- Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy hozzám.
- Te is az vagy én hozzám - suttogtam.
- Egy anyáskodó lakótárshoz...
- Nem is...
- .. ki a háta közepére sem kívánja a barátnődet.
- Már nem is kell. 
- Bár ez az érzés szerintem kölcsönös.
- Már nem számít..
  Átmentem a konyhába, hogy egy pohár víz kíséretében bevegyem a gyógyszert, majd besétáltam a szobámba. Kész hulla voltam, tévézni is csak azért ültem le Mina mellé, mert láttam rajta, hogy milyen zaklatott - még ha próbálta is palástolni - de olyannyira fájt a gyomrom, hogy csak forogtam az ágyban. 
~ Jól mondta Mina, holnap elugrok a dokihoz, az tuti!
  Egy negyed órán belül kezdett abbamaradni a fájdalom, így végre el tudtam aludni.

Hyoru szemszöge:

  Másnap reggel sokkal jobb kedvvel mentem be dolgozni. Némiképp furcsáltam, hogy Mina nem volt a buszon, de gondoltam, talán Donghae elfuvarozta őt - elvégre neki is be kell ma jönnie a céghez. Így nem is igazán zavart, hogy egyedül kellett végigácsorognom az egész utat - mivel sosincs egy üres hely ezen a buszon. 
  Beérve a munkahelyemre rögtön nekiláttam a teendőimnek, ugyanis még maradt egy pár tegnapról is, és nagyon jól tudtam, alig ezt befejezem, máris hozzák a következő adagot. Nincs megállás, a főnök titkárnőjének meg aztán végképp nincs. Régen még duzzogtam ezen, de most már kezdek megbékélni a munkámmal. Elvégre nem válhat valóra az ember összes álma. Ha valóra válna, akkor nem ebben a világban élnénk.
  Nemsokkal később látogatóm érkezett.
- Hyoru, mond csak, nem láttad Donghae-t? - tért rögtön a lényegre Jonghyun.
- Ma még nem, miért?
- Takahiro-san épp most érkezett meg, de Donghae-nek semmi nyoma. 
- Pedig itt kell, hogy legyen, hisz Mina-val jött tegnap is.
- Apropó Mina, őt sem láttam még ma. Hyunjoong is kerestette már őt.
- Mina késik? Az nem lehet. Ő sosem késik.
- Gondolod, hogy... - mintha tudtam volna, mire gondol Jonghyun, hirtelen a legrosszabbra gondoltam.
- Felhívom - kotortam elő gyors a telefonomat, s már tárcsáztam is a számot. Ám alighogy csengett párat, le is nyomta.
- Na, mi az?
- Letette.
- Lehet félrenyomta a gombot. Próbáld újra - tanácsolta, s így is tettem. Legnagyobb megkönnyebbülésemre ezúttal már a zöld gombot nyomta le.

Mina szemszöge:

  Reggel a telefonom ébresztője keltett fel. Először nem is regisztráltam a dolgokat, automatikusan lenyomtam. Ám pár másodperc múlva újra megszólalt az a dallam. Ekkor jöttem rá, hogy ez nem is az ébresztő, hanem a csengőhangom, azaz valaki hív. ~ De kinek hiányzok én reggel 7-kor?
- Igen - szóltam bele kómás hangon a készülékbe.
- Mina, merre vagy?
- Te ki vagy?
- Hyoru, ki más. Hol vagy?
- Otthon az ágyban, mégis hol máshol lennék?
- Például munkában? Már elmúlt 8 óra.
- Hogy mi? - kezdtem végre észhez térni, majd az órára pillantottam, ami már negyed 9-et mutatott. - De hisz..
- Igen, úgy tűnik elállítottad az ébresztődet.
- Az ébresztőmet? De hisz Hae-nek kellett volna ébresztenie ma reggel.
- Talán bealudt?
- Majd mindjárt kiderül - kezdtem el magamra kapni a ruháimat. - Köszi, hogy felhívtál, majd még meghálálom - hadartam a telefonba, majd kirontottam az ajtón, hogy minél előbb meggyőződjek róla, mi a franc miatt nem tudott felébreszteni a drágalátos lakótársam időben. 
  Ám alig kitettem a lábam az ajtón, a szívem is kihagyott két ütemet - ha nem többet - a rémülettől. Donghae a zongora előtt hevert a földön.
- DONGHAE! - rohantam oda hozzá, a nevét kiabálva. Még a telefont is kiejtettem a kezemből, ami egy tompa koccanással zuhant a padlóra.
  Leguggoltam mellé, és próbáltam észhez téríteni - nem sok sikerrel. Tűzforró volt a teste, ő mégis reszketett a karjaimban.
- Donghae, térj magadhoz! Donghae! - de nem reagált.
  Mind két kezével a hasát szorongatta. 
  Egyszer csak megszólalt Hae mobilja, ami mellette hevert a földön. Eunhyuk volt az. Felvettem.
- Hyuk! - szóltam bele síró, remegő hangon.
- Mina, te vagy az? Mi a baj?
- Donghae.. ö-összeesett. Itt fekszik a földön eszméletlenül.. é-én nem tudom, mit tegyek.
- Az első, amit tenned kell, hogy megnyugodsz. 
- Rendben - motyogtam.
- Egy tíz percre vagyok tőletek, mindjárt ott vagyok - hadarta. - Máris hívom a mentőket is.
- Rendben - mondtam ismét.
- Nyugodj meg, jó? Sietek.
- Üm - majd letette.
  ~ Mit tegyek? Mit tegyek? Mi van, ha nem érnek ide időben? - cikáztak eme gondolatok az agyamban.
- Hae, ne hagy itt! - törtek elő a könnyeim. - Minden rendben lesz, csak ne hagy itt!