14. fejezet: Mi a franc folyik itt?

Mina szemszöge:

 ~Tik-tak, tik-tak... 
  Emberek tömkelege járkált fel-alá előttem, én mégsem hallottam az óra kattogásán kívül semmi mást. Szinte már az őrületben kergetett a várakozás.
- Minden rendben lesz, nyugi! - húzott magához Eunhyuk, ki ott ült mellettem a műtő előtti padon. 
- De azt mondta... - kezdtem bele, de a torkomon akadt a szó.
- Attól még, hogy azt mondják, súlyos eset, nem kell halálosnak lennie. Nem lesz semmi baj, nyugodj meg. Te mindent megtettél.
  Arcomat Hyuk vállába fúrtam, és próbáltam megnyugodni ... de egyszerűen nem ment.
  A tudat, hogy pont az a személy fekszik a műtőasztalon, aki mindig megpróbál mosolyt varázsolni az arcomra, aki nélkül élni se biztos, hogy képes lennék, - aki mindenkinél jobban ismer, és akit mindenkinél jobban ismerek - egyszerűen megakadályozta az eszemnek, hogy optimistán álljak a dolgokhoz.
- Hát itt vagytok! - ért oda hozzánk loholva Hyoru és Jonghyun. 
  Még útközben hívtak fel minket, hogy mi is történt, Hyuk pedig elmondta nekik, hogy melyik kórházban találhatnak ránk.
- Minden rendben? - kérdezte tőlem Jong.
- Épp most műtik, még semmit sem tudunk - válaszolt helyettem Hyuk. 
- Értem. 
- Nem lesz semmi baj - telepedett le mellém Hyoru. 
- Lee Mina! - hallottam meg a nevemet. Az a sebész szólított, aki átvette tőlünk Hae-t, mikor beértünk a sebészetre.
- Itt vagyok! - ugrottam fel ültemből, és rohantam az orvos elé. A többiek is közelebb jöttek.
- Mi történt, doktor úr? - vetette oda azonnal a kérdést Eunhyuk.
- A műtét sikeres volt, mindenféle komplikáció nélkül zajlott le. A páciens állapota stabil, nemsokára pedig fel is ébred. Viszont hatalmas szerencsénk volt, ugyanis ha csupán 5-10 perccel később érkezik be, elképzelhető, hogy kifakadt volna fekély, az pedig súlyos szövődményekhez vezethetett volna. Épp most szállítják át az intenzívre, menjenek.
- Köszönjük! - hajoltunk meg mind egyszerre, majd el is indultunk az intenzív osztályra.
  Amint az ajtóhoz értünk megdermedtem. Nem tudom, miért, hisz minél hamarabb meg akartam bizonyosodni arról, hogy jól van, a lábam mégsem moccant. 
- Mi a baj? - fogta meg a vállamat Jonghyun.
- Se-semmi.. - makogtam.
- Akkor nyomás! - nyitotta ki előttem az ajtót, majd betolt a kórterembe.
  Amint megpillantottam őt, a sírás határára kerültem. Mint egy zombi, araszoltam oda mellé. Csak mikor már az ágyhoz értem vettem észre, hogy a többiek nem mozdulnak. Rájuk pillantottam, kik mind mosollyal az arcukon tekintettek vissza rám. Nem szóltak csak bólintottak egyet, majd sarkon fordultak, és távoztak a szobából. Visszapillantottam Donghae-re, ki az igazak álmát aludta. Leültem az ágy mellett vélő székre, és csak néztem. Nem akartam felébreszteni, mégis a keze után nyúltam. Alighogy hozzáértem az ujjaihoz, hirtelen megrezdült a keze. Az arcára pillantottam, s láttam, ahogy lassan magához tér.  
- Mi-Mina? - kérdezte alig hallhatóan.
- Hae! - borultam sírva a mellkasára.
- Hé, mi a baj? - kezdte el simogatni a hátamat. - És mégis hogy kerülünk a kórházba? Mi tör.. - próbált felülni, mikor egyszer csak felszisszentett.
- Nehogy felülj! - kaptam észbe ... jókor. - Jól vagy?
- Mi van az oldalammal? - kezdte el felhúzni a ruháját.
- Nemsokkal ezelőtt műtöttek meg. Gyomorfekélyed volt, ezért fájt mindig a hasad. Szerencsénk volt, hogy egyáltalán túlélted, te hülye! - csaptam a vállára.
- Ezt meg hogy..? - kezdett bele, de megelőztem.
- Ha időben elmentél volna az orvoshoz, nem lett volna ez. Te idióta, azt hittem, szívrohamot kapok, mikor ma reggel rád találtam - csápoltam továbbra is, míg végül a könnyeim is eleredtek, ismét.
- Hé, nyugodj meg - fogta le a kezemet.
- De...
- Mina! - szólt ismét azon az édes hangján. - Egy idióta vagyok, tudom. De hála neked, ez az idióta még mindig él - törölte le a könnyeimet. - Köszönöm neked.
- Jajaja! - hallatszott a hang az ajtó felől. - Kórházban nem szokás kiabálni - szólt ismét Eunhyuk, majd közelebb jött hozzánk. - Mizújs, haver? Élsz még?
- Másképp, hogy beszélnék?
- Hja!! - kiáltottam rá mindkettőre.
- Shh! - intett csendre Hyuk.
- Te meg beszélj normálisan! Mindketten.
- Igaza van, kapj észhez - mondta Hae is.
- Pont te beszélsz? - szólt vissza Hyuk, mire mindketten felnevettek ... bár Hae-nek ez a kacaj nem esett túl jól.
- Hogy érzed magad? - lépett közelebb Donghae ágyához Jonghyun is.
- Nézd már, hát te is itt vagy? 
- Igen, itt lennék.
- Megvagyok, kösz, hogy kérded.
- Akkor jó.
- Ne izgulj, egy-kettő kijutok innét, és már folytatom is a munkát.
- Azt már nem! - csattantam fel. 
- Nyugi, Mina, tudom, hogyan értette - nyugtatgatott Jonghyun.
- Nem, Jong, egyáltalán nem tudod, ő mire gondolt ez alatt. Donghae ugyanis akárhányszor megbetegedett, úgy kellett visszarángatnunk őt az ágyába, szüntelen. Amint egy picit is jobban érezte magát, már egészségesnek is nyilvánította magát.
- Félreértesz - fogta meg a kezemet Donghae. - Ezúttal mindent úgy fogok tenni, ahogy te mondod. Elvégre nélküled már nem lennék itt.
- De, ha csak egyszer is...
- Nem lesz olyan - vágott a szavamba. - Megígérem.
- Akkor, ahogy látom, minden rendben lesz - nézett körül Jonghyun. - Nekem viszont már vissza kéne mennem az irodába. Gyors felépülést kívánok - fordult Hae felé.
- Kösz.
- Mina, elvigyelek? - kérdezte Jong.
- Ma nem megyek be. Kérlek add majd át ezt az üzenetet Hyungjoon-nak is.
- Mina! - szorította meg a kezemet Hae, amit még mindig fogott. - Miattam igazán nem kell ezt tenned. Menj csak!
- Nem, nem megyek! Téma lezárva. - zártam rövidre.
- Én is megyek - szólt Eunhyuk. - Mellesleg, ajumma-t majd hívjátok fel.
- Tényleg, Kim ajumma! - kaptam a fejemhez. - Jó, hogy szólsz, Hyuk. Gyors fel is hívom őt - kotortam elő a telefonomat a zsebemből.
- Mi akkor megyünk. Sziasztok!
- Sziasztok! - szóltunk utánuk.
  Kikerestem Kim ajumma számát, majd tárcsázni kezdtem.
- Hyung-ot is fel fogod hívni? - kérdezte Hae, míg csörgött.
- Hívjam?
- Nem szükséges, anya úgyis elmondja majd neki.
  Épp ekkor szólt bele a vonal túlsó végén Donghae anyukája.
- Igen?
- Üdvözlöm, Kim ajumma! Én vagyok az, Mina.
- Áá, Mina-ya, mi újság? Hogy vagytok?
- Hát, tudja, azért hívom önt, mert Donghae-t ma megműtötték.
- Hogy mi? És jól van?
- Igen, már minden rendben.
- Mi történt?
- Gyomorfekélye volt.
- Te jó ég! És te, hogy vagy?
- Hogy én? - döbbentem le a kérdés hallatán. - Jo-jól vagyok.
- Akkor minden rendben. Ott van a fiam?
- Igen, épp itt vagyok mellette.
- Oda tudnád adni?
- Persze! - majd átnyújtottam a telefont Donghae-nek.
  Beszélgettek egy pár percig, majd Hae visszaadta a készüléket.
- Mit mondott, mikor jön fel meglátogatni téged?
- Két hét múlva.
- He?

Donghae szemszöge:

- Szia anya!
- Jól vagy, minden rendben? - hadarta.
- Persze, most már minden oké.
- Majd felugrom hozzátok látogatóba. Úgy két hét múlva szándékoztam.
- Hát nem is érdekel a fiad? 
- Dehogynem! De tudom, hogy Mina mellett jó kezekben vagy. Ezért nem aggódom annyira. Ha egyedül laknál, már holnap felmennék hozzád.
- Ja, vagy úgy.
- Barátnőd?
- Már nincs.
- Hogyhogy, szakítottatok?
- Igen.
- Kár érte, rendes lánynak tűnt.
- Ne félj, mama, már van egy sokkal jobb kiszemeltem.
- Csak aztán nehogy vele is így végezd.
- Nem fogom, ezt garantálom.
- Lám, a fiacskám úgy tűnik tényleg beleszeretett valakibe. Na, de most már leteszem. Vigyázzatok egymásra, és légy kedves Mina-hoz.
- Mint mindig. Szeretlek.
- Én is téged - majd letettem.
- Mit mondott, mikor jön fel meglátogatni téged? - kérdezte Mina, amint elvette tőlem a telefont.
- Két hét múlva.
- He? - meredt rám. - Csak olyan sokára?
- Aha.
- Miért? Nem mondta?
- Hmm.. nem, nem mondta - füllentettem.
- Ez furcsa, hisz a fia vagy.
- Úgy tűnik, teljes mértékben rád vagyok bízva - terült el egy elégedett mosoly az arcomon.
- Juhé! - emelte a magasba a kezeit, de láttam az arcán, hogy csak ironizál.
- De biztos nem lesz baj abból, ha nem mész be dolgozni? Nehogy kirúgjanak miattam.
- Majd megoldom.
- Mina..
- Mondom, majd megoldom. E miatt ne aggódj!
  Épp ekkor megszólalt a telefonja. 
- Mindjárt jövök - állt fel a székről, s addig nem vette fel a telefont, míg ki nem ért az ajtón.
~ Vajon ki hívhatta?

Mina szemszöge:

  Mikor megláttam, hogy Hyungjoon hív, azonnal kirohantam kórteremből. Nem akartam Donghae előtt beszélni vele. Bele sem szóltam a telefonba, ő máris rázendített.
- Mégis mit jelentsen ez a viselkedés? Azonnal gyere be dolgozni! - üvöltötte a készülékbe.
- Ma nem tudok bemenni.
- Téged műtöttek vagy a haverodat? Most azonnal elindulsz, vagy nem állok jót magamért.
- Nem.
- Hogy mit mondtál?
- Azt, hogy nem. Ma nem.. - és ekkor jöttem rá, hogyan játszhatom ki Hyungjoon-ot.
- Ma mi?
- Ma nem mehetek be - vágtam rá, majd letettem.
  Az ötletem gondolatától mosoly telepedett a szám sarkába. Gyors kikerestem Hyungjoon titkárnőjének, Yura-nak a számát. Szerencsémre fel is vette.
- Szia, Yura. Itt Mina. Csak azért hívlak, mert meglehet holnaptól ismét munkába állsz.
- Szia. Ez komoly? Hogyhogy? - lepődött meg a kijelentésemen.
- Az legyen az én titkom. További szép napot.
- Neked is. És köszönöm, hogy értesítettél.
  Amint lenyomtam a piros gombot, eltűnt a mosoly az arcomról. Yura neve felett pont Yoona neve díszelgett.
~ Miért van meg még mindig a száma? - mérgelődtem magamban, majd Donghae kórterme felé pillantottam. ~Fel kell hívnom.
  Undorral az arcomon, de felhívtam.
- Igen? - szólt bele Yoona. 
- Szia, Yoona.
- Mina? Hát te?
- Csak azért hívlak, hogy tudd, Donghae kórház.. - de nem hagyta hogy végig mondjam.
- Nem érdekel - majd letette.
~ Ez most mi volt? - értetlenkedtem.
  Visszamenet Hae-hez, hogy magyarázatot kérjek tőle.
- Mond csak, mi van Yoona-val?
- Miért érdeklődsz iránta? 
- Értesíteni kéne őt, hogy.. - ám ő is a szavamba vágott.
- Nem kell szólni neki.
- Miért nem?
- Csak - vágta rá. - Ne törődj vele.
  Na jó, ez egyre furcsább. Mi a franc folyik itt?