14. fejezet: Mi a franc folyik itt?

Mina szemszöge:

 ~Tik-tak, tik-tak... 
  Emberek tömkelege járkált fel-alá előttem, én mégsem hallottam az óra kattogásán kívül semmi mást. Szinte már az őrületben kergetett a várakozás.
- Minden rendben lesz, nyugi! - húzott magához Eunhyuk, ki ott ült mellettem a műtő előtti padon. 
- De azt mondta... - kezdtem bele, de a torkomon akadt a szó.
- Attól még, hogy azt mondják, súlyos eset, nem kell halálosnak lennie. Nem lesz semmi baj, nyugodj meg. Te mindent megtettél.
  Arcomat Hyuk vállába fúrtam, és próbáltam megnyugodni ... de egyszerűen nem ment.
  A tudat, hogy pont az a személy fekszik a műtőasztalon, aki mindig megpróbál mosolyt varázsolni az arcomra, aki nélkül élni se biztos, hogy képes lennék, - aki mindenkinél jobban ismer, és akit mindenkinél jobban ismerek - egyszerűen megakadályozta az eszemnek, hogy optimistán álljak a dolgokhoz.
- Hát itt vagytok! - ért oda hozzánk loholva Hyoru és Jonghyun. 
  Még útközben hívtak fel minket, hogy mi is történt, Hyuk pedig elmondta nekik, hogy melyik kórházban találhatnak ránk.
- Minden rendben? - kérdezte tőlem Jong.
- Épp most műtik, még semmit sem tudunk - válaszolt helyettem Hyuk. 
- Értem. 
- Nem lesz semmi baj - telepedett le mellém Hyoru. 
- Lee Mina! - hallottam meg a nevemet. Az a sebész szólított, aki átvette tőlünk Hae-t, mikor beértünk a sebészetre.
- Itt vagyok! - ugrottam fel ültemből, és rohantam az orvos elé. A többiek is közelebb jöttek.
- Mi történt, doktor úr? - vetette oda azonnal a kérdést Eunhyuk.
- A műtét sikeres volt, mindenféle komplikáció nélkül zajlott le. A páciens állapota stabil, nemsokára pedig fel is ébred. Viszont hatalmas szerencsénk volt, ugyanis ha csupán 5-10 perccel később érkezik be, elképzelhető, hogy kifakadt volna fekély, az pedig súlyos szövődményekhez vezethetett volna. Épp most szállítják át az intenzívre, menjenek.
- Köszönjük! - hajoltunk meg mind egyszerre, majd el is indultunk az intenzív osztályra.
  Amint az ajtóhoz értünk megdermedtem. Nem tudom, miért, hisz minél hamarabb meg akartam bizonyosodni arról, hogy jól van, a lábam mégsem moccant. 
- Mi a baj? - fogta meg a vállamat Jonghyun.
- Se-semmi.. - makogtam.
- Akkor nyomás! - nyitotta ki előttem az ajtót, majd betolt a kórterembe.
  Amint megpillantottam őt, a sírás határára kerültem. Mint egy zombi, araszoltam oda mellé. Csak mikor már az ágyhoz értem vettem észre, hogy a többiek nem mozdulnak. Rájuk pillantottam, kik mind mosollyal az arcukon tekintettek vissza rám. Nem szóltak csak bólintottak egyet, majd sarkon fordultak, és távoztak a szobából. Visszapillantottam Donghae-re, ki az igazak álmát aludta. Leültem az ágy mellett vélő székre, és csak néztem. Nem akartam felébreszteni, mégis a keze után nyúltam. Alighogy hozzáértem az ujjaihoz, hirtelen megrezdült a keze. Az arcára pillantottam, s láttam, ahogy lassan magához tér.  
- Mi-Mina? - kérdezte alig hallhatóan.
- Hae! - borultam sírva a mellkasára.
- Hé, mi a baj? - kezdte el simogatni a hátamat. - És mégis hogy kerülünk a kórházba? Mi tör.. - próbált felülni, mikor egyszer csak felszisszentett.
- Nehogy felülj! - kaptam észbe ... jókor. - Jól vagy?
- Mi van az oldalammal? - kezdte el felhúzni a ruháját.
- Nemsokkal ezelőtt műtöttek meg. Gyomorfekélyed volt, ezért fájt mindig a hasad. Szerencsénk volt, hogy egyáltalán túlélted, te hülye! - csaptam a vállára.
- Ezt meg hogy..? - kezdett bele, de megelőztem.
- Ha időben elmentél volna az orvoshoz, nem lett volna ez. Te idióta, azt hittem, szívrohamot kapok, mikor ma reggel rád találtam - csápoltam továbbra is, míg végül a könnyeim is eleredtek, ismét.
- Hé, nyugodj meg - fogta le a kezemet.
- De...
- Mina! - szólt ismét azon az édes hangján. - Egy idióta vagyok, tudom. De hála neked, ez az idióta még mindig él - törölte le a könnyeimet. - Köszönöm neked.
- Jajaja! - hallatszott a hang az ajtó felől. - Kórházban nem szokás kiabálni - szólt ismét Eunhyuk, majd közelebb jött hozzánk. - Mizújs, haver? Élsz még?
- Másképp, hogy beszélnék?
- Hja!! - kiáltottam rá mindkettőre.
- Shh! - intett csendre Hyuk.
- Te meg beszélj normálisan! Mindketten.
- Igaza van, kapj észhez - mondta Hae is.
- Pont te beszélsz? - szólt vissza Hyuk, mire mindketten felnevettek ... bár Hae-nek ez a kacaj nem esett túl jól.
- Hogy érzed magad? - lépett közelebb Donghae ágyához Jonghyun is.
- Nézd már, hát te is itt vagy? 
- Igen, itt lennék.
- Megvagyok, kösz, hogy kérded.
- Akkor jó.
- Ne izgulj, egy-kettő kijutok innét, és már folytatom is a munkát.
- Azt már nem! - csattantam fel. 
- Nyugi, Mina, tudom, hogyan értette - nyugtatgatott Jonghyun.
- Nem, Jong, egyáltalán nem tudod, ő mire gondolt ez alatt. Donghae ugyanis akárhányszor megbetegedett, úgy kellett visszarángatnunk őt az ágyába, szüntelen. Amint egy picit is jobban érezte magát, már egészségesnek is nyilvánította magát.
- Félreértesz - fogta meg a kezemet Donghae. - Ezúttal mindent úgy fogok tenni, ahogy te mondod. Elvégre nélküled már nem lennék itt.
- De, ha csak egyszer is...
- Nem lesz olyan - vágott a szavamba. - Megígérem.
- Akkor, ahogy látom, minden rendben lesz - nézett körül Jonghyun. - Nekem viszont már vissza kéne mennem az irodába. Gyors felépülést kívánok - fordult Hae felé.
- Kösz.
- Mina, elvigyelek? - kérdezte Jong.
- Ma nem megyek be. Kérlek add majd át ezt az üzenetet Hyungjoon-nak is.
- Mina! - szorította meg a kezemet Hae, amit még mindig fogott. - Miattam igazán nem kell ezt tenned. Menj csak!
- Nem, nem megyek! Téma lezárva. - zártam rövidre.
- Én is megyek - szólt Eunhyuk. - Mellesleg, ajumma-t majd hívjátok fel.
- Tényleg, Kim ajumma! - kaptam a fejemhez. - Jó, hogy szólsz, Hyuk. Gyors fel is hívom őt - kotortam elő a telefonomat a zsebemből.
- Mi akkor megyünk. Sziasztok!
- Sziasztok! - szóltunk utánuk.
  Kikerestem Kim ajumma számát, majd tárcsázni kezdtem.
- Hyung-ot is fel fogod hívni? - kérdezte Hae, míg csörgött.
- Hívjam?
- Nem szükséges, anya úgyis elmondja majd neki.
  Épp ekkor szólt bele a vonal túlsó végén Donghae anyukája.
- Igen?
- Üdvözlöm, Kim ajumma! Én vagyok az, Mina.
- Áá, Mina-ya, mi újság? Hogy vagytok?
- Hát, tudja, azért hívom önt, mert Donghae-t ma megműtötték.
- Hogy mi? És jól van?
- Igen, már minden rendben.
- Mi történt?
- Gyomorfekélye volt.
- Te jó ég! És te, hogy vagy?
- Hogy én? - döbbentem le a kérdés hallatán. - Jo-jól vagyok.
- Akkor minden rendben. Ott van a fiam?
- Igen, épp itt vagyok mellette.
- Oda tudnád adni?
- Persze! - majd átnyújtottam a telefont Donghae-nek.
  Beszélgettek egy pár percig, majd Hae visszaadta a készüléket.
- Mit mondott, mikor jön fel meglátogatni téged?
- Két hét múlva.
- He?

Donghae szemszöge:

- Szia anya!
- Jól vagy, minden rendben? - hadarta.
- Persze, most már minden oké.
- Majd felugrom hozzátok látogatóba. Úgy két hét múlva szándékoztam.
- Hát nem is érdekel a fiad? 
- Dehogynem! De tudom, hogy Mina mellett jó kezekben vagy. Ezért nem aggódom annyira. Ha egyedül laknál, már holnap felmennék hozzád.
- Ja, vagy úgy.
- Barátnőd?
- Már nincs.
- Hogyhogy, szakítottatok?
- Igen.
- Kár érte, rendes lánynak tűnt.
- Ne félj, mama, már van egy sokkal jobb kiszemeltem.
- Csak aztán nehogy vele is így végezd.
- Nem fogom, ezt garantálom.
- Lám, a fiacskám úgy tűnik tényleg beleszeretett valakibe. Na, de most már leteszem. Vigyázzatok egymásra, és légy kedves Mina-hoz.
- Mint mindig. Szeretlek.
- Én is téged - majd letettem.
- Mit mondott, mikor jön fel meglátogatni téged? - kérdezte Mina, amint elvette tőlem a telefont.
- Két hét múlva.
- He? - meredt rám. - Csak olyan sokára?
- Aha.
- Miért? Nem mondta?
- Hmm.. nem, nem mondta - füllentettem.
- Ez furcsa, hisz a fia vagy.
- Úgy tűnik, teljes mértékben rád vagyok bízva - terült el egy elégedett mosoly az arcomon.
- Juhé! - emelte a magasba a kezeit, de láttam az arcán, hogy csak ironizál.
- De biztos nem lesz baj abból, ha nem mész be dolgozni? Nehogy kirúgjanak miattam.
- Majd megoldom.
- Mina..
- Mondom, majd megoldom. E miatt ne aggódj!
  Épp ekkor megszólalt a telefonja. 
- Mindjárt jövök - állt fel a székről, s addig nem vette fel a telefont, míg ki nem ért az ajtón.
~ Vajon ki hívhatta?

Mina szemszöge:

  Mikor megláttam, hogy Hyungjoon hív, azonnal kirohantam kórteremből. Nem akartam Donghae előtt beszélni vele. Bele sem szóltam a telefonba, ő máris rázendített.
- Mégis mit jelentsen ez a viselkedés? Azonnal gyere be dolgozni! - üvöltötte a készülékbe.
- Ma nem tudok bemenni.
- Téged műtöttek vagy a haverodat? Most azonnal elindulsz, vagy nem állok jót magamért.
- Nem.
- Hogy mit mondtál?
- Azt, hogy nem. Ma nem.. - és ekkor jöttem rá, hogyan játszhatom ki Hyungjoon-ot.
- Ma mi?
- Ma nem mehetek be - vágtam rá, majd letettem.
  Az ötletem gondolatától mosoly telepedett a szám sarkába. Gyors kikerestem Hyungjoon titkárnőjének, Yura-nak a számát. Szerencsémre fel is vette.
- Szia, Yura. Itt Mina. Csak azért hívlak, mert meglehet holnaptól ismét munkába állsz.
- Szia. Ez komoly? Hogyhogy? - lepődött meg a kijelentésemen.
- Az legyen az én titkom. További szép napot.
- Neked is. És köszönöm, hogy értesítettél.
  Amint lenyomtam a piros gombot, eltűnt a mosoly az arcomról. Yura neve felett pont Yoona neve díszelgett.
~ Miért van meg még mindig a száma? - mérgelődtem magamban, majd Donghae kórterme felé pillantottam. ~Fel kell hívnom.
  Undorral az arcomon, de felhívtam.
- Igen? - szólt bele Yoona. 
- Szia, Yoona.
- Mina? Hát te?
- Csak azért hívlak, hogy tudd, Donghae kórház.. - de nem hagyta hogy végig mondjam.
- Nem érdekel - majd letette.
~ Ez most mi volt? - értetlenkedtem.
  Visszamenet Hae-hez, hogy magyarázatot kérjek tőle.
- Mond csak, mi van Yoona-val?
- Miért érdeklődsz iránta? 
- Értesíteni kéne őt, hogy.. - ám ő is a szavamba vágott.
- Nem kell szólni neki.
- Miért nem?
- Csak - vágta rá. - Ne törődj vele.
  Na jó, ez egyre furcsább. Mi a franc folyik itt? 

13. fejezet: Esőfelhők a kék égbolton

Mina szemszöge:

Eltelt jó néhány percbe, mire végre észhez tértem ... és ekkor kezdett egyre cikibb lenni a helyzet.
- Donghae, figyelj.. - makogtam. - Jól vagyok. Komolyan.
- Biztos? - húzódott el tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Tutira - erőltettem egy állmosolyt a sírós arcomra. 
  Válasz helyett csak mosolygott, majd felállt, s engem is felrángatott a csempéről.
- Te már zuhanyoztál? - kérdezte.
- Aha.
- Akkor megyek, letusolok.
- Menj csak.
  Úgy voltam, hogy elmegyek aludni, de annyira zaklatott voltam, hogy nem jött volna álom a szememre, így leültem egy kicsit tévézni. Egy 10 perc múlva Hae is levágódott mellém a kanapéra.
- Mi az, nem vagy álmos?
- Nem igazán.
- És mi jót nézünk?
- Amit akarsz. Én semmi érdekeset nem találtam - nyújtottam felé a távirányítót, de nem vette el.
- Ez egész jónak néz ki - mondta, mikor épp egy csókjelenetre váltott a kép.
- Ennyire szereted a romantikus történeteket?
- Miért, te nem?
- Most nincs rá hangulatom.
- Hogy lehet, hogy nincs rá hangulatod? Dobtak?
- Mégis ki dobott volna?
- Háát, esetleg...
- Fogd be! - nyomtam a szájába egy adag rágcsálni valót, hogy végre elhallgasson. 
- Oké, felfogtam - nevetett teli szájjal. - Amúgy nem kérdezel rá?
- Mégis mire?
- Hogy mi történt odakint.
- Nem tartozik rám, így nem is kérdezem meg.
- Már miért ne tartozna rád? Elvégre...
- Elvégre ő nem a csajom, sőt a barátnőm se! Ami kettőtök közt történik, az maradjon is kettőtök közt, oké?
- Hát, ha ezt szeretnéd.
- Ezt szeretném - zártam rövidre ezt a témát. - Amúgy, bocsánat, hogy összetörtem a kedvenc bögrédet.
- Nem te törted össze, hanem Yoona. És az nem is az enyém volt.
- Jaj, ne kezdjük már megint, te is tudod, hogy az a te bögréd volt, amit nekem adtál.
- Mindegy, már amúgy is ki akartam selejtezni és venni egy újat.
- Venni egy újat? Miért? Hisz szeretted azt a bögrét.
- Igen, de már rég nem volt meg a párja. Pár nélkül pedig nem buli.
- Miért akarod ennyire, hogy páros bögrénk legyen? 
- Mert lakótársak vagyunk. Meg legjobb barátok pelenkás korunk óta. Sőt, tudnék még okot sorolni, de szükséges?
- Nem, felfogtam - nevettem el magam.
- Na végre - sóhajtott fel egyet.
- He?
- Végre tényleg nevetsz, nem csak színleled.
 ~ Ezt bezzeg rögtön kiszúrod. De azt, hogy ha csak rád nézek, mentem elolvadok, szerencsére még nem vetted észre.
  Nevetgélésünk közepette Donghae egyszer csak felszisszentett, közben pedig a hasához kapott.
- Mi a baj, fáj a gyomrod? - ugrottam felé hirtelen.
- Picit, de már megszoktam. Van valami fájdalomcsillapítónk otthon?
- Megszoktad? Ezt mégis hogy érted?
- Már egy ideje fájdogál, de mindig csak evés után. 
- Orvosnál voltál vele?
- Nem, még nem. 
- Neked elmentek otthonról? - kezdtem el csapdosni a vállát idegességemben. - Mi van, ha valami komoly bajod van? Majd elmész, ha már menthetetlen lesz?
- Ne csápolj már, hé!! - fogta le a kezemet. - Holnap elmegyek vele dokihoz, oké? 
- Okvetlen!
- Okvetlen.. viszont most jól jönne az a fájdalomcsillapító - nézett rám kiskutya szemekkel.
  Felpattantam a kanapéról és egyenest a szobám felé vettem az irányt. Előkotortam az éjjeliszekrényem fiókjából a gyógyszert.
- Vaó, mint egy kisebb patika - ámuldozott Hae, ki ekkor már a szobám ajtajának támaszkodott. - Ennyi gyógyszert..
- Nem is olyan sok - mondtam, közben a kezébe nyomtam a tablettát.
- Köszi. Jössz még ki tévézni? - mutatott a kanapé felé.
- Nem, inkább alszok egy jót. Te is aludhatnál ám.
- Értettem anyuci. Beveszem a gyógyszert, és bebújok a takaróm alá.
- Hehehe...
- Viszont nem tudok elaludni altatódal nélkül. Énekelnél nekem valami szépet, mami?
- Énekelj magadnak - vágtam vállba.
- Gonosz vagy mami - vágott durcás képet. - És mi lesz, ha kimászik egy szörny a szekrényemből és megesz míg alszok?
- A sok kockás ingedtől egy árva szörny se férne el abban a szekrényben, úgyhogy ne aggódj kicsim - simogattam meg a fejét. - És ezt most fejezzük be, oké? - váltottam vissza normál hangsúlyra.
- Okés - nevetett. - Aludj jól. Holnap majd ébresztlek.
- Rendben.
  Hae egy mosoly kíséretében csukta be maga mögött az ajtót, mire az én szám is mosolyra húzódott ... majd kigördült egy könnycsepp is.
- Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy hozzám - motyogtam az ajtót bámulva, mintha még mindig ott állna. - Egy anyáskodó lakótárshoz, ki a háta közepére sem kívánja a barátnődet. Bár ez az érzés szerintem kölcsönös.
  Eléggé elálmosodtam, ezért gyors felvettem a pizsamámat, s már dőltem is az ágyba. Alig pár perc múlva el is nyomott az álom.

Donghae szemszöge:

- Aludj jól. Holnap majd ébresztlek.
- Rendben - bukkant fel egy félmosoly az arcán, majd becsuktam az ajtót magam mögött.
  Már indultam volna a konyhába, mikor meghallottam amit Mina halkan elkezd motyogni.~Ezek a fránya vékony falak, most az egyszer hasznotokat veszem.
- Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy hozzám.
- Te is az vagy én hozzám - suttogtam.
- Egy anyáskodó lakótárshoz...
- Nem is...
- .. ki a háta közepére sem kívánja a barátnődet.
- Már nem is kell. 
- Bár ez az érzés szerintem kölcsönös.
- Már nem számít..
  Átmentem a konyhába, hogy egy pohár víz kíséretében bevegyem a gyógyszert, majd besétáltam a szobámba. Kész hulla voltam, tévézni is csak azért ültem le Mina mellé, mert láttam rajta, hogy milyen zaklatott - még ha próbálta is palástolni - de olyannyira fájt a gyomrom, hogy csak forogtam az ágyban. 
~ Jól mondta Mina, holnap elugrok a dokihoz, az tuti!
  Egy negyed órán belül kezdett abbamaradni a fájdalom, így végre el tudtam aludni.

Hyoru szemszöge:

  Másnap reggel sokkal jobb kedvvel mentem be dolgozni. Némiképp furcsáltam, hogy Mina nem volt a buszon, de gondoltam, talán Donghae elfuvarozta őt - elvégre neki is be kell ma jönnie a céghez. Így nem is igazán zavart, hogy egyedül kellett végigácsorognom az egész utat - mivel sosincs egy üres hely ezen a buszon. 
  Beérve a munkahelyemre rögtön nekiláttam a teendőimnek, ugyanis még maradt egy pár tegnapról is, és nagyon jól tudtam, alig ezt befejezem, máris hozzák a következő adagot. Nincs megállás, a főnök titkárnőjének meg aztán végképp nincs. Régen még duzzogtam ezen, de most már kezdek megbékélni a munkámmal. Elvégre nem válhat valóra az ember összes álma. Ha valóra válna, akkor nem ebben a világban élnénk.
  Nemsokkal később látogatóm érkezett.
- Hyoru, mond csak, nem láttad Donghae-t? - tért rögtön a lényegre Jonghyun.
- Ma még nem, miért?
- Takahiro-san épp most érkezett meg, de Donghae-nek semmi nyoma. 
- Pedig itt kell, hogy legyen, hisz Mina-val jött tegnap is.
- Apropó Mina, őt sem láttam még ma. Hyunjoong is kerestette már őt.
- Mina késik? Az nem lehet. Ő sosem késik.
- Gondolod, hogy... - mintha tudtam volna, mire gondol Jonghyun, hirtelen a legrosszabbra gondoltam.
- Felhívom - kotortam elő gyors a telefonomat, s már tárcsáztam is a számot. Ám alighogy csengett párat, le is nyomta.
- Na, mi az?
- Letette.
- Lehet félrenyomta a gombot. Próbáld újra - tanácsolta, s így is tettem. Legnagyobb megkönnyebbülésemre ezúttal már a zöld gombot nyomta le.

Mina szemszöge:

  Reggel a telefonom ébresztője keltett fel. Először nem is regisztráltam a dolgokat, automatikusan lenyomtam. Ám pár másodperc múlva újra megszólalt az a dallam. Ekkor jöttem rá, hogy ez nem is az ébresztő, hanem a csengőhangom, azaz valaki hív. ~ De kinek hiányzok én reggel 7-kor?
- Igen - szóltam bele kómás hangon a készülékbe.
- Mina, merre vagy?
- Te ki vagy?
- Hyoru, ki más. Hol vagy?
- Otthon az ágyban, mégis hol máshol lennék?
- Például munkában? Már elmúlt 8 óra.
- Hogy mi? - kezdtem végre észhez térni, majd az órára pillantottam, ami már negyed 9-et mutatott. - De hisz..
- Igen, úgy tűnik elállítottad az ébresztődet.
- Az ébresztőmet? De hisz Hae-nek kellett volna ébresztenie ma reggel.
- Talán bealudt?
- Majd mindjárt kiderül - kezdtem el magamra kapni a ruháimat. - Köszi, hogy felhívtál, majd még meghálálom - hadartam a telefonba, majd kirontottam az ajtón, hogy minél előbb meggyőződjek róla, mi a franc miatt nem tudott felébreszteni a drágalátos lakótársam időben. 
  Ám alig kitettem a lábam az ajtón, a szívem is kihagyott két ütemet - ha nem többet - a rémülettől. Donghae a zongora előtt hevert a földön.
- DONGHAE! - rohantam oda hozzá, a nevét kiabálva. Még a telefont is kiejtettem a kezemből, ami egy tompa koccanással zuhant a padlóra.
  Leguggoltam mellé, és próbáltam észhez téríteni - nem sok sikerrel. Tűzforró volt a teste, ő mégis reszketett a karjaimban.
- Donghae, térj magadhoz! Donghae! - de nem reagált.
  Mind két kezével a hasát szorongatta. 
  Egyszer csak megszólalt Hae mobilja, ami mellette hevert a földön. Eunhyuk volt az. Felvettem.
- Hyuk! - szóltam bele síró, remegő hangon.
- Mina, te vagy az? Mi a baj?
- Donghae.. ö-összeesett. Itt fekszik a földön eszméletlenül.. é-én nem tudom, mit tegyek.
- Az első, amit tenned kell, hogy megnyugodsz. 
- Rendben - motyogtam.
- Egy tíz percre vagyok tőletek, mindjárt ott vagyok - hadarta. - Máris hívom a mentőket is.
- Rendben - mondtam ismét.
- Nyugodj meg, jó? Sietek.
- Üm - majd letette.
  ~ Mit tegyek? Mit tegyek? Mi van, ha nem érnek ide időben? - cikáztak eme gondolatok az agyamban.
- Hae, ne hagy itt! - törtek elő a könnyeim. - Minden rendben lesz, csak ne hagy itt!

12. fejezet: A világ legfurcsább kerítőnője

/jópár évvel ezelőtt, mikor Mináék még csak első éves egyetemisták voltak/

Yoona szemszöge:

  Szinte észre sem vettem az óra végét jelző csengőt, annyira belemerültem a gondolataimba. Barátnőm, Sooyoung rántott vissza a valóságba, mikor letelepedett a mellettem lévő székre.
- Min töröd már megint a buksid? - kérdezte. - Csak nem azon, hogy kit válassz partnerednek a házi feladathoz? Mert ugye tudod, hogy rám számíthatsz - mosolyodott el a mondandója végén.
- Kaptunk leckét? - néztem rá hatalmasra nyílt szemekkel.
- Mond csak, itt voltál te lelkiekben is az órán? 
- Nem egészen - vallottam be.
- Mond el, hátha tudok segíteni.
- Emlékszel, meséltem, hogy a legjobb barátnőm szerelmes a gyerekkori barátjába.
- Igen, és hogy nagyon jóképű, ha nem Miná-ról lenne szó, már rég megkaparintottad volna.
- Bingó! - csettintettem. - Segíteni szeretnék nekik.
- Segíteni? Mint egy kerítő?
- Igen, mondhatjuk úgy is.
- És mi a terved? Ugye nem az, hogy elmondod a srácnak, hogy Mina szerelmes belé ... az nagyon durva lenne.
- Dehogyis.. bár ez is megfordult a fejemben. De nem, teljességgel kizárt, hogy ilyenhez folyamodjak!
- Akkor hát? Mi a nagy terv?
- Picit gyakorlom a színészi tehetségem.
  Sooyoung értetlenül nézett rám így folytattam.
- Elérem Donghae-nál, hogy ő maga jöjjön rá, mennyire szereti Minát, és végül szerelmet is vall majd neki.
- És azt is számításba vetted, mi van, ha nem szereti Minát? Elvégre ezt nem tudhatod biztosra, nemde?
- Ez igaz - merengtem el ismét. - Akkor először erről bizonyosodom meg kellőképp, azután jöhet az eredeti terv.
- És az mi is akar pontosan lenni? 
- Eljátszom, hogy szerelmes vagyok belé. Majd a kellő pillanatban szerelmet vallok neki. Amit persze ő el fog utasítani a Mina iránt érzett szerelem miatt. Cut! - csaptam össze a végén a kezem, mintha csak egy filmforgatáson lettünk volna.
- Én félek. Mi van ha pont fordítva sül el ez az akció? Ha belemegy, hogy randizzon veled. Vagy ha ennyi nem lesz elég ahhoz, hogy kicsikarj belőle egy vallomást.
- Majd azt hazudom, hogy összejár azzal a japán sráccal, akit egyszer útba igazított.
- Japán srác?
- Igen. Ha jól emlékszem, Nishijima a neve. Mina mesélt róla egyszer.
- Szóval féltékennyé akarod tenni ... ez már nem is hangzik olyan rosszul - támogatta Sooyoung az ötletemet.
- Akkor legyen ez. Ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném, bevetem ezt az aduászomat.
- Azért csak vigyázz, nehogy a végén saját magadat ejtsd csapdába a remek ötleteid által - figyelmeztetett a közelgő veszélyre.
- Igen, tisztában vagyok a veszély nagyságával, hogy Donghae seperc alatt elcsavarhatja a fejemet. De a színjátszás első számú törvénye, hogy ami a vásznon történik, az a valóságra nem lehet kihatással.
  Épp ekkor csengettek be az utolsó óránkra. 
- Bármennyire is színészkedel, attól még a valóságban játszol szerepet. Úgyhogy vigyázz! - mondta, majd visszasétált az asztalához.

  Otthon kitaláltam a lehető legjobb forgatókönyvet, papírra vetettem az összes témát, melyet fel szeretnék majd hozni, ha végre szóba elegyedek Donghae-vel, és minden olyan kulcsfontosságú mondatot, amely a célom eléréséhez kiváltképp szükséges.
  Az egész tervben csupán egyetlenegy hiba volt - nem tudtam, hogyan találkozzak vele. Elvégre nem ronthattam be hozzájuk, azzal a szöveggel, hogy: "Szia Donghae! Elrabollak egy picit, oké?" Az nagyon gáz lenne.
  míg a poharakat törölgetve merengtem mindezen a pult mögött, egy ismerős férfi hangot hallottam meg.
- Egy maid-latte-t kérnék - adta le a rendelését, mire felé fordultam. - Á, hát te vagy az! Yoona, ugye?
- I-igen! - dadogtam. Mikor Donghae személyét véltem felismerni a vendég személyében, a kezemben szorongatott poharat is majdnem leejtettem.
~ Istenem, hát meghallgattál? Ezer hálám! 
- Minden rendben? - kérdezte. - Vagy ilyen ijesztő lennék? Ma reggel nem fésülködtem, de nem gondoltam, hogy ennyire rosszul állna a hajam - kezdte el az ujjaival igazgatni tincseit. - Ma nem volt otthon a személyi stylist-em, hogy gatyába rázzon indulás előtt.
- Dehogy is! Csak gondolkodtam.
- Áá.. értem - mosolygott. 
  Gyors elkészítettem neki a kávéját, majd vissza is tértem hozzá.
- Tessék, a kávéd.
- Köszönöm. Hmm.. ez nagyon finom - dicsérte. 
- Köszi - pirultam el a dicséret hallatán. - Apropó, hogy érted azt, hogy "nem volt otthon a személyi stylist"-ed?
- Mina nincs otthon - mondta két korty között.
- Hogyhogy?
- Valami két napos táborba ment az évfolyamtársaival. Ma este jön haza.
- Értem.
~ Itt az esély! - gondoltam. ~ Végre belevághatok a tervem kivitelezésébe.
- Úgyhogy ma este átugrok Hyuk-höz, nézünk valami meccset, aztán eltesszük magunkat holnapra. Egész jó terv, nem gondolod? - kérdezte, de nem reagáltam rá. - Yoona?
- Ho-hogy? Mi? - tértem vissza a valóságba.
- Ti aztán tényleg barátnők vagytok. Mint két tojás - nevetett.
- Bocsi, csak elkalandoztam.
- Igen, ismerem ezt a helyzetet. Mina-val is gyakorta előfordul.
- Tényleg?
- Ja! Olyankor olyan.. - kezdett bele, de nem fejezte be.
- Olyan, mi? - próbáltam kicsikarni belőle a mondata végét.
- Hagyjuk! 
- Ne már, hallani akarom! 
- Nem lehet!
- Miért nem?
- Mina legjobb barátnője vagy.
- És? Ez miben akadályoz meg téged a mondatod befejezésében?
- Hogy Mina ezt nem tudhatja meg.
- Mégis mit?
- Ne csináld ezt! Úgysem húzod ki belőlem.
- Minél jobban tagadod, annál inkább tisztává válik számomra, hogy mit gondolsz róla - próbáltam csapdába csalni őt. - Szóval, ha nem árulod el, akkor elmondom Mina-nak, hogy tetszik neked.
- Hogy mi? Csak azt ne! - ijedt meg.
~ Minek ide forgatókönyv, az improvizációnál nincs hatásosabb szövegkönyv - gondoltam majd a szám sarka mosolyra húzódott.
- Csak nem beletrafáltam?
- Yoona, kérlek, ezt soha semmilyen körülmények között ne mondd el Mina-nak! Soha!
- Miért? Hisz ez tök jó! 
- Nem, nem az!
- Miért nem? - lepődtem meg a válasza hallatán.
- Olyanok vagyunk, mintha testvérek lennénk. Pelenkás korunk óta ismerjük egymást. Mindent tudunk egymásról. Egy vallomás mindent tönkre tenne - magyarázta, mire végre megértettem, mi ez a tátongó űr kettőjük között. A félelem.
- Vagy úgy.. - mondtam végül.
- Ezért kérlek, hogy ez maradjon a kettőnk titka, oké? 
- És akkor mit tennél, ha kiderülne, hogy Mina is szerelmes beléd? - dobtam egy új faágat a tűzre, nehogy kialudjon.
- Neem, az kizárt! - vágta rá azonnal -  Miért, esetleg mondott neked valaha is ilyet?
- Ezt sem megerősíteni, sem pedig cáfolni nem tudom. Csak egy felvetés volt. Hogy mi lenne ha, tényleg ez lenne a helyzet.
- Ha látnám rajta, hogy tényleg belém szeretett, akkor elé mernék állni, és bevallanám neki az érzéseimet. De erről szó sincs, Mina pont olyan, mint amilyen mindig is volt. Ugyanúgy viselkedik velem, ugyanúgy beszél velem ... biztos vagyok benne, hogy az érzelmei sem változtak baráti szeretetből szerelemmé.
- Felfogtam - mondtam mosolyogva. - Idd meg a kávéd, még a végén kihűl.
- Jaj, tényleg! - nevetett.
~ BINGÓ!!! - ugrált a lelkem örömömben. A legfontosabb dolgot már az első beszélgetés során ki tudtam húzni belőle. Most már pontosan tudom, milyen stratégiát kell használnom nála.
- Donghae! Esetleg elkérhetném a telefonszámodat? 
- Hm? Ja, persze! Egy pillanat - húzta elő a zsebéből a telefonját, majd le is diktálta a számsort.
  Mégcsak meg sem kérdezte, miért kérem el. Nyilván, mert Mina barátnője vagyok. ~ Ez a pasi egy főnyeremény! - ujjongtam magamban.

  Másnap délután ismét betoppant a Puppy Cafe-ba.
- Üdvözlöm! Mivel szolgálhatok? - kezdtem bele illedelmesen.
- Valami meleget. Bármi jó lesz - mosolygott.
- Máris! 
  Mikor visszaértem a gőzölgő kávéval a kezemben, már nem az a mosolygós srác ült a pultnál. Sokkal inkább hasonlított egy magába zuhant romhalmazhoz, mint az általam ismert Lee Donghae-hoz.
- Mi a baj, csak nem történt valami? - kérdeztem, miközben lehelyeztem elé a pohara a pultra.
- Semmi különös. Talán csak féltékenység - húzta mosolyra a száját, de hamar le is hervasztotta azt. - Van egy srác, aki Japánban él, de a mi sulinkba jár. Ma reggel véletlenül összefutottam vele. 
- És?
- Mina-ról kérdezősködött. Hogy mi van vele, hogy van, meg ilyenek - mondta.
- És, mit válaszoltál neki? 
- Jól.
- Gyorsan lerendezted.
- Nem, majd csevegek vele, mintha puszipajtások lennénk. Amúgy sem tudok japánul, úgyhogy az ő baja.
- Mina meg tud - tettem hozzá.
- Nagyon is, Mina remekül beszél japánul. Sajnos.. - tisztán ki lehetett hallani a hangjából, hogy mennyire fél Nishijima-tól. Ezt az én előnyömre kell fordítanom. - Mond csak, volna kedved ma este beugorni ide? Tartunk egy kis péntek esti ereszd el a hajadat partit.
- Pont ma?
- Miért, talán a mai nap nem felel meg?
- Nem az, csak ... ma van a szülinapom, és..
- Valami más programod van ma estére. Értem!
- Igazából nincs semmi programom ma estére.
- Akkor meg? Hívd el Mina-t is, és köszöntsünk fel itt. Mit szólsz?
- Még átgondolom. De azért köszi a meghívást - mosolygott.
  Mikor Donghae távozott, nekem is akadt egy kis dolgom a bejáratnál, így kikísértem őt. Ám, ami az utca túlsó felén fogadott bennünket, az egyszerre volt jó is és rossz is. Mina és Nishijima gondtalanul beszélgetett egymással, és oly jóízűen nevetgéltek, hogy az már nekem is fájt. Donghae-ra pillantottam, ki körül egy furcsa, fekete aura kezdett el létrejönni.
- Tudod mit? - kezdett bele - Talán mégis beugrom ma este.
- Remek! Örömmel várlak!
- Oké... akkor szia!
- Szia - búcsúztunk el.

 ~ Itt a remek alkalom, vagy most, vagy soha! Este, mikor átjön, elérem nála, hogy szerelmet valljon Mina-nak!
  Milyen szép terv ... csak kár, hogy egy-két pohárka tömény alkohol után, már képtelen az ember színészkedni.

  Ugyanis azt történt, hogy a bulizás kezdetekor sikeresen megitattak velem egy pohár "köszöntőt", ami már megadta a hangulatot a második és a harmadik pohárkához is. Így, mire Donghae betoppant, én már mondhatni, nem voltam a toppon.
- Szia! - köszöntem neki integetve, mire ő szolidan visszaintett.
- Látom, ti már javában buliztok - mosolygott.
- Dehogyis! - hadonásztam a kezemmel. - Én nem iszok.
- Igen, azt látom - mosolyodott el ismét.
~ Mi-mi ez az érzés? Miért ver olyan gyorsan a szívem, hacsak ránézek? Nem, nem bolondulhatok bele. Ő Mina-é, nem szerethetek bele - ráztam a fejemet, hogy elhessegessem a gondolataimat.
- Valami baj van? - kapott a kezem után, mire a szívem kihagyott egy ütemet.
- Persze.
- Akkor jó, már megijedtem. Kaphatnék egy pohár sört?
- Sört? 
- Ha már mindenki iszik, nem akarok kilógni a sorból.
- Nem lógnál ki, bele sem kell tartozni!
- Okom van rá, hogy igyak. Így már megfelel?
- Mondhatni. - Csapoltam neki egy pohárral. - És, mi az ok?
- Féltékenység! Na, egészségünkre! - nyújtotta felém a poharát, hogy koccintsak vele.
- Csak nem Nishijima?
- Ki se ejtsd a nevét! Irtó jó ez a szülinapom, bárcsak ne is lenne! - morgolódott.
- Nem mondj ilyeneket! Nem tudhatod, hogy mi van közöttük ... bár én mintha azt hallottam volna, hogy egész jól megvannak együtt. Lehet még járnak is.
- Járnak? - kapta fel a vizet, de túlságosan is gyorsan higgadt le mindez után - Mindegy, ma inni akarok, a többit majd később elrendezem - kortyolt bele ismét a poharába. 
- Mina hol van? 
- Fogalmam sincs. Nem mentem ma még haza.
- Miért nem?
- Mert.. hagyjuk ezt, most nem akarok ezen idegeskedni.
- Nem lesz ideges, hogy nem tud rólad semmit sem? Elvégre szülinapod van, biztos készült valamivel.
- Majd egy fél nyolcra hazamászok. Akkor szoktunk vacsizni..

  Nem sokkal később Hae-nek ki kellett mennie a mosdóba, mikor hirtelen megszólalt a mobilja, mit a pulton hagyott. Mina volt az, ezért felvettem.
- Szia Mina! - szóltam bele. - Donghae azt üzeni, hogy egy fél óra múlva otthon lesz.
- És miért te vetted fel helyette a telefont?
- Mert ő most nem volt képes rá.
- Ezt hogy érted, és.. - hadarta, de a szavába vágtam.
~ Ha ma este nem teszem meg, soha többé nem nyílik rá ilyen jó alkalmam. Nem elég csak Hae-t felbolygatni, Mina is kell a tervem sikeres végrehajtásához.
- Mond csak, még mindig nem mondtad el neki, hogy hogyan érzel iránta? - ezt a mondatot kiejteni is nehéz volt a számon, nemhogy a legjobb barátnőmnek mondani.
- N-nem, még nem.

- Én mondtam, hogy vigyázz rá! - azzal kinyomtam.
  Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Donghae is visszatért.
- Mina hívott - mondtam neki egyhangúan.
- Tényleg? 
- Igen.. téged keresett, hogy hol vagy.
- Mit mondtál neki?
- Amit te is. Hogy fél nyolcra otthon leszel.
- Oké - bólogatott. - De veled meg mi történt? Kiütött az alkohol, hogy könnyesek a szemeid?
- Igazság szerint.. - bár ez egyáltalán nem volt igazság - én szeretlek téged. De tudom, hogy te hogyan érzel Mina iránt, úgyhogy... áá, már megint az alkohol beszél belőlem. Oda se figyelj rám!
- Te szeretsz engem? - nézett rám tágra nyílt szemekkel.
- I-igen - dadogtam. - És szeretnék veled járni, de tudom, hogy ez lehetetlenség. Úgyhogy felejtsd el!
- Legyen! Járjunk - mondta, mire megállt bennem az ütő.
~ Ilyen nincs, ilyen nincs, ILYEN NINCS!!! - kiabálta egy hang a lelkem mélyén. - Hogy mondhatsz ilyet, te agyalágyult?
- És Mina?
- Mondom, hogy nincs köztünk semmi. Az egész csupán egy egyoldalú szerelem.
- Értem.. Egy pillanat, máris jövök.
  Nem tudtam, mi tévő legyek, így felhívtam Sooyoung-ot.
- Mi az? - szólt bele a készülékbe.
- Igen mondott. Azt mondta járna velem - hadartam.
- Én mondtam, hogy vigyázz! Mondj neki nemet, de rögtön!
- De hisz én kezdtem, hogy szeretem őt, és hogy járnék vele.
- Vagy egy oltári nagy hülyét csinálsz magadból, és visszautasítod, vagy a barátnőd többé nem lesz a barátnőd. Dönts! - azzal lenyomta.
  Mikor visszamentem hozzá, már tényleg nem tudtam, mit tegyek.
~ Hisz szeretem. Ez nem hazugság, tényleg belehabarodtam. Egyszerűen, nem tudok nemet mondani neki. De Mina...
- Hé, minden oké? - kapott utánam. - Ennyire kiütött az alkohol? Hazavigyelek?
- Ne-nem kell! Inkább te menj haza.
- Rendben, már úgyis indulni készültem. Vigyázz magadra! - mondta, majd el is indult a bejárati ajtó felé.
~ Nekem elmentek otthonról! - mondogattam magamban. De talán még nincs minden veszve! Elvégre, még ebből is ki tudok győztesen keveredni. Csak el kell érnem, hogy Hae megutáljon. Bár lehet, Mina-t már a tudat, hogy "járunk" olyannyira felidegesíti, hogy a végén szépen kikotyogja, mennyire szereti őt. Ha ez megtörténne, minden a helyére kerülne.
  Ahogy ott töprengtem, egyszer csak észrevettem a csomagocskát, amit Donghae-nek szántam. Felkaptam, és elrohantam vele Donghae-ékhoz. Kopogtam, mire Donghae nyitott nekem ajtót.
~ Vigyázz, kész, felvétel!
- Yoona, te meg mit keresel itt? - mondta Donghae.
- Ezt ott felejtetted. - nyújtottam felé az ajándékomat - Boldog születésnapot! - felágaskodtam, majd megcsókoltam őt. Fél szemmel láttam, hogy Mina is tisztán látja az eseményt.
  Rettenetesen szörnyen éreztem magamat.

  Ám mindez csupán egy rövid ideig volt szörnyű érzés. Meg sem tudom pontosan mondani, mikor is szerettem bele Donghae-be olyannyira, hogy ténylegesen vele akartam lenni. Egy idő után abbahagytam az idegesítő dolgok művelését ... egyik sem hatott, mindet elfogadta egy mosollyal az arcán. Talán pont ezért szerettem bele - mert nem akarja megváltoztatni a párját, csak mert nem pont olyan, mint a többi ember.
  Viszont, bármennyire is szerettem őt, éreztem, hogy ő engem nem szeret viszont. A lelkem mélyén nagyon jól tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. De nem bírtam saját kezűleg véget vetni a kapcsolatunknak. 

/napjainkban/

  Mina utált, nagyon utált ... semmi mást nem csinált, nem nyílt meg, csak utált engem. És ez nyitotta fel végül a szemem. Bármennyire is szeretem őt, ezáltal csak fájdalmat okozok mindkettőjük számára. Ha én nem lépek közbe, ezek ketten sose fognak egyről a kettőre jutni. Így elhatároztam, hogy Mina nemcsak utálni fog, de egyenesen gyűlölni.
  Sikerült! Végre sikerült! Ha nem is Mina, de Hae végre rájött az igazi érzéseire. Az én szerepem itt ért véget.
  Mina, tudom, legszívesebben megfojtanál, ha ezt tudnád, de, én tényleg nem így akartam. Nem ezt akartam. De a szerelem nagy úr, és még rajtam is kifogott. 
  Nem merek a szemed elé állni és bocsánatot kérni. Talán egyszer, ha már idősek leszünk, és mindketten a megfelelő úton fogunk járni, akkor képes leszek eléd állni és bocsánatot kérni. De most csak imádkozni tudok értetek. Mindkettőtök boldogsága sokat jelent nekem. És, hogy Donghae-t mikor fogom elfelejteni, az iránta táplált szerelmemet, mikor leszek képes végleg kitörölni a szívemből ... fogalmam sincs.

11. fejezet: Tekerjük egy picit vissza

Mina szemszöge:

  ~ Remélem, minden jól fog menni - kívántam sikert lelkiekben Donghae-nek, ki épp ebben a pillanatban érkezhetett meg a legfelső emeletre.
  Mit sem sejtve, boldogan lépkedtem az asztalom felé, ám, ahogy megpillantottam azt, a boldogság legkisebb sugara is elhagyta a testemet. Három hatalmas kupac papírtömb díszelgett az asztalomon. 
~ Kezdődik... - vettem egy mély levegőt, hogy lenyugtassam a lelkemet.
- Mina - jött felém Yura, Hyungjoon titkárnője. - A főnök egy hét fizetett szabadságra küldött. Nem tudom az okát, de valamiért úgy érzem, rád fogja bízni a feladataimat - hadarta. - Sajnálom - mondta, s szélsebesen tovább is állt.
 ~ Hát elkezdődött... - összegeztem a látottakat és a hallottakat. 
- Végre, hogy megjöttél - bukkant fel a kaszás is végül. - A titkárnőm sajnálatos módon lebetegedett, így nem tudja elvégezni a feladatait.
~ Ó, persze, és ezt higgyem is el.
- Nekem is van munkám, nem bírnék el egyszerre ennyi feladattal.
- Ez esetben add át a munkádat valaki másnak.
- Nem tehetem! - erősködtem továbbra is. - Az összes karaktert én alkottam, ha átadom valaki másnak, eltorzul az alak, amit látni lehet majd a kész terméken is.
- Mennyi idő kell? - vágta rá gondolkodás nélkül Hyung.
- Minimum egy hét, de lehet kettőbe is beletelik.
- Egy hetet kapsz! - azzal sarkon fordult, s beviharzott az irodájába de még mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, visszakiáltott. - Amit az asztalodon látsz, az még ma este kész legyen! - majd bevágta az ajtót.
- Áááá... - görnyedtem bele a székembe. Abban a pillanatban úgy éreztem, a nagyra becsült leleményességemet mind egy szálig felemésztette az idegbaj, mely ekkor úrrá lett rajtam.
- Kop, kop - rántott vissza a jelenbe egy ismerős hang. - Mi a baj? - szólt japánul az illető, mire gondolkodás nélkül, szinte reflexből japánul válaszoltam a feltett kérdésre.
- Semmi különös.
  És ekkor... felkapcsolták az agyamban a lámpát. 
  Amint feleszméltem, rögtön leesett, ki is az a személy, aki épp az asztalom előtt áll.
- Te jó ég, Nissy! - ugrottam ki a bőrömből örömömben. - De jól nézel ki! De mégis hogy kerülsz ide?   
- Munka. Tudod.. - ám alighogy belekezdett, egyszer csak megcsörrent a telefonom. - Vedd csak fel nyugodtan - mosolygott.
 ~ Ki a fenének hiányzok pont most! - mérgelődtem, s először úgy is döntöttem, hogy nem veszem fel, de mikor megláttam, hogy Donghae az, fogadtam a hívást.
- Gyorsan mond, mert nem érek rá! - hadartam gépiesen. Nem akartam bunkó lenni, de oly régen láttam már Nissy-t, egy kicsit szerettem volna beszélgetni vele.
- Izé, ma én főzöm a vacsit - makogta Donghae.
- Ennyi? - Ez annyira rá vall, le se tagadhatja, hogy kicsoda ő valójában. - Felőlem oké, még valami?
- Semmi..
- Akkor szia. Este találkozunk.
- Üm - hümmögte, mire lenyomtam a piros gombot.
- Ezt meg vajon mi lelte? - motyogtam az orrom alatt.
- Mégis kit? - érdeklődött Nissy.
- Donghae-t, ő hívott. Elég fura volt.
- Áá, értem - mosolygott.
- Netán tudsz valamiről? - néztem rá kérdő szemekkel.
- Kérdésedre egy kérdéssel válaszolnék: Még mindig külön utakon jártok?
- Igen, de ez hogy jön most ide?
- Minden kutya megijed, ha farkas lép a területére - hangzott ékes hasonlata melynek jó, ha a felét értettem.
- Látom nem változtál. Még mindig nem értem a japán szólásokat, ugye tudod? 
- Épp ez volt a cél - mosolygott elégedetten. - Viszont te sem változtál túl sokat. Kivéve talán az arcodat.
- Az arcom? Ezt, hogy érted?
- Gondterhelt a tekinteted. Régen olyan életvidám voltál. Mikor változott ez meg?
- Talán akkor, mikor Donghae összejött Yoona-val.
  Nissy szinte mindenről tudott, így nem kellett köntörfalaznom előtte. 
- Ennyire megviselt?
- Nem csak ez ... de a többi nem olyan fontos.
  ~Igen, a többi nem fontos. Igazából pontosan ugyanolyan fontos, csak te erről nem tudhatsz .. mert nem akarom, hogy tudj.
- Látom, elég sok munkád van, így nem is zavarok tovább.
- Várj! Hisz még azt sem mondtad, mi szél hozott Seoul-ba?
- Én vagyok Donghae partnere.
- Ez komoly? De jó, nagyon örülök!
- Szintúgy... bár, Hae szerintem nem igazán örül neki.
- Már miért nem örülne, hisz ismeritek egymást.
- Mondtam: A kutyák nem szeretik a farkasokat.
- Hallod, felejtsd el, úgy sem értem, mit akarsz ezzel mondani - mosolyogtam, mire Nissy egy jóízű kacajban tört ki.
- Na, de most már tényleg hagylak dolgozni. Még biztos összefutunk.
- Remélem is!
- Örültem... szia!
- Én is... szia! - majd kalapját a fejére emelvén távozott a részlegről.

  Aznap nem igazán jutottam hozzá a valódi munkámhoz. A fénymásoló, a posta és az asztalom között szlalomoztam egész nap. Őszintén, nagyon örültem, hogy Hae magára vállalta a vacsorát, mert pont akkorra értem haza, mikor már javában enni szoktunk.
- Szia! - köszönt Hae. - Mi történt, már kezdtem aggódni miattad.
- Mondhatjuk úgy, kihúztam a gyufát a felettesemnél, így egy picivel több munkát zúdított a fejemre. 
- Máskor légy jó kislány - fenyegetőzött az ujjával.
- Hehehe, nagyon vicces.

Hyoru szemszöge:

  Este hat előtt öt perccel már fel-alá járkáltam a lakásomban. Nem bírtam felfogni a tényt, hogy Jonghyun-nal fogok vacsorázni. Csak mi ketten, senki más.
- Minek fogadtam el a meghívást? - szidtam magamat. - Nem baj, ha késik, legalább lesz okom morogni - kémleltem az órát, ami lassacskán a 12-es mutatóhoz ért.
  Ám, kiváló tervem kudarccal végződött, ugyanis pontban hat órakor megszólalt a csengő. Tudtam, hogy ő az, így kérdezés nélkül ajtót nyitottam neki.
- Elég pontos voltam? - bökött fejével az órám irányába.
- Csak azt ne mond, hogy az ajtó előtt vártál, míg hatot nem ütött az óra?
- Pedig de! Jól rajtakaptál - nevetett elégedetten. - Látom, a kiöltözés nem az erősséged - mért végig engem. Egy kopott farmerban és egy egyszerű pólóban álltam előtte, ki elegáns öltözékével igencsak eltért az én viseletemtől.
- Sőt, tornacipőt szántam felvenni hozzá - tetőztem a dolgokat.
- Remek, tökéletesen illeni fog az öltözéked az étterem stílusához. 
- A kontraszt meglesz, ugye?
- Az nem kifejezés - bólintott, majd a karját nyújtotta. - Indulhatunk?
- Persze! De 'ezt' ne - mutattam a karja felé. Amint észrevettem, felfogta, mit akartam ezzel a tudtára adni, ugyanis leengedte a karját és hátrébb lépett, hogy ki tudjak én is menni az ajtón.
  Kocsiba szálltunk, s meg sem álltunk, míg meg nem érkeztünk addig a puccos étteremig, ahol Jonghyun asztalt foglalt ma estére.
- Beengednek ide engem egyáltalán ilyen ruhában? - mértem végig az öltözékemet.
- Bízd csak rám, oké? - kacsintott. 
  Kiszállt a kocsiból, s átrohant az autó túlsó felére, hogy kinyithassa előttem az ajtót.
- Ezzel nem fogsz levenni a lábamról - szálltam ki.
- Egy próbát azért megért - mosolygott.
  El sem tudom képzelni, hogy mire készül, de annyi szent, engem nem kap meg némi udvariassággal. 
  Az ajtóhoz érve Jonghyun előre rohant, kinyitotta az ajtót, s amint belépett rajta, be is csukta az orrom előtt, majd megállt. Hátratekintett, és várta, míg én is bemegyek az étterembe előcsarnokába.
- Ha így viselkednék egész este, akkor elégedett lennél? - kérdezte.
- Maradjunk az elsőnél.
- Ahogy óhajtja - közben meghajolt, mintha csak egy komornyik lenne.
  Akaratlanul is, de elmosolyodtam. 
 ~ Még az is lehet, hogy élvezni fogom ezt a vacsorát - gondoltam.
  Egy pincér jött oda hozzánk, aki elkísért minket az asztalunkhoz. Mikor megpillantottam az asztalunkat, a lélegzetem is elállt. A terítő, a székek huzata, a váza, s még a benne lévő néhány szál rózsa is égszínkékben pompázott.
- Ez meg.. - ámuldoztam.
- Tetszik? Valahogy sejtettem, hogy ez le fog venni a lábadról. Elvégre ez a kedvenc színed, nemde?
- De igen, de... te erről honnét tudsz? Sosem mondtam, hogy az égszínkék a kedvenc színem.
- Az titok - súgta a fülembe, majd kihúzta az egyik széket, s várta, hogy leüljek rá.
 ~ Ennél már csak az lenne furcsább, ha tudná, mi a kedvenc ételem.
- Mit szólsz, kezdjük a desszerttel?
- A desszerttel? Eszednél vagy? Hisz az az utolsó fogás.
- Nem mindenkinél - pillantott rám az étlap mögül.
 ~ Ki a fene ez a srác? Honnét tudja, hogy kiskoromban addig nem ettem meg a főtt ételt, míg nem kaptam egy kis édességet? 
- Úgy tűnik, megváltoztál, Hyo.
- Hyo? E-ez meg...
- Bocsánat, nem akartalak megbántani - kért azonnal elnézést.
 ~ Csak egy ember létezik ezen a földön, aki így szokott hívni engem. De ő már...
- Valami baj van? - nézett rám ijedten Jonghyun.
 ~ Biztos csak véletlen, hisz ő nem lehet az a személy, hisz ő már rég...
- Hyoru!!
- Halott.. 
- Hogy mi? - értetlenkedett Jong. 
  Véletlenül hangosan mondtam ki, amire gondoltam. ~ Egy zseni vagy, Hyoru!
- Nyelvbotlás, semmi figyelemre méltó - mentegetőztem.
- Rendben.
  Lassan elfogyasztottuk a vacsorát. Közben egész jól elbeszélgettünk. Az igazat megvallva semmi értelmeset nem tudtam kihúzni belőle. Nem tudtam meg róla sok mindent, ő viszont elég sokat megtudott rólam a lepcses szám miatt. Ügyesen tereli a szót.
- Íme a desszert - jött oda a pincér hozzánk.
- De hisz nem is rendeltünk desszertet? 
- Te nem, de én igen - mosolygott Jong. - Köszönjük.
  A pincét mindkettőnk elé letett egy tányért, amin csodák-csodájára tiramisu volt.
- Mina volt, igaz? - kérdeztem. - Ki más, csak ő tudja, hogy mi a kedvenc édességem.
- Biztos vagy te ebben? - nézett rám megint azzal a gyönyörű, igéző szemével.
- Mint a halál.
- Már megint a halál szó. Miért emlegeted ennyit?
- Ez csak egy szófordulat - és már megint más irányba terelte a szót.
  A desszert elfogyasztása után Jonghyun kifizette a számlát, én pedig alighogy felálltam a székről, majdnem hanyatt vágódtam a padlón. Egyszer csak két erős kar fonódott a derekam és a vállam köré, melyek megakadályozták, hogy összetörjem magamat.
- Óvatosan! - súgta a fülembe, mire lassan kinyitottam a szemem.
 Bár ne tettem volna. Jonghyun ajka alig 20 centire volt az enyémtől. A szívem csak úgy kalapált, alig bírt megmaradni a helyén.
 ~ Mi ez az érzés? Mi történik velem? Miért akarom megcsókolni őt?
- Elnézést - kért azonnal bocsánatot, s közben elhúzódott tőlem.
- Ugyan, inkább köszönettel tartozom neked.
- Ez csak természetes, nincs mit megköszönnöd. Akkor indulhatunk?
- Igen.
  Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. Mikor végre megérkeztünk a lakásomhoz, megköszöntem az estét, majd el is búcsúztunk egymástól. 
 Lassan felmentem a lakásomba, majd egy forró zuhany után bemásztam az ágyba. A szívem még mindig oly hevesen dobogott, mint mikor azt hittem, hogy el fogok esni. De vajon miért? Miért nem képes megnyugodni?

Donghae szemszöge: 

- Szóval így állunk - összegezte az eddig hallottakat Eunhyuk. - De most akkor te mégis mit akarsz?
- Ezt, hogy érted?
- Szereted Minát, ugye?
- Mindennél jobban.
- De Yoona-val jársz.
- Mert szeret engem, és nem akarom megbántani.
- De ez a helyzet neked nem jó.
- Hát nem.
- És Mina-nak sem éppen. Hisz te mondtad, hogy Yoona az őrületbe kergeti.
- Igen.. de mit tegyek?
- Cselekedj, de tüstént!
- Eddig oké, de mit?
- Azt én nem mondhatom meg. Ezt neked kell tudnod. 
- De akkor is, ez... ez túlnő rajtam. Képtelen vagyok dönteni.
- Hát öregem, ezt akkor is neked kell helyrehoznod. Minél tovább hagyod, hogy a medve az ajtón dörömböljön, annál nagyobb veszélynek teszed ki az ajtót. Ha nem lépsz közbe, a medve betöri az ajtót... és te nem a Szörny RT.-ben élsz, ahol újra össze tudtak rakni egy ajtót.
- Milyen ajtó, milyen medve? Hyuk, beszélj úgy, hogy értsem!
- Ha még ezt sem érted, akkor nagyon nagy bajban vagy. De legfőképp az ajtó - majd lehúzta a pohara tartalmát, s elkezdte felvenni a kabátját. - Nekem sajna mennem kell, holnap korán kelek. Ajánlom, hogy te is menj szépen haza.
- Jó, de milyen ajtó?
- Erre neked kell rájönnöd, haver. Hajrá! - és el is ment.
- Jól hallottam, lagzi közeleg? - lépett közelebb Henry, a Puppy Cafe egyetlen pultosa.
- Bárcsak ott tartanánk már - köröztem az ujjammal a poharam tetején.
- Mi olyan nehéz ebben? Veszel egy gyűrűt, letérdelsz a kiválasztott lány elé, és megkéred, hogy legyen a feleséged. Sima ügy.
- Te ezt nem érted.
- De igen - vágta rá azonnal. - Kire gondoltál, mikor az előbb az eljegyzésről beszéltem?
- Mina-ra.
  Saját válaszom hallatán, mintha egy villám csapott volna belém, egyszeriben mindent megértettem. Yoona-val sosem lesz jövőnk. Az én jövőm csakis Mina-val létezik.
- Henry, te egy zseni vagy!
- Sokan mondták már - mosolygott mint a tejbetök.
- Hálám üldözni fog.
- Ha kifizeted a számlát, kvittek leszünk - nyomta elém a papírlapot.
- Kinéznéd belőlem, hogy nem fizetek?
- Nem, csak kikívánkozott belőlem - mondta, miközben a kezébe nyomtam az összeget.
- A visszajáró a tiéd - jegyeztem meg, míg felvettem a kabátomat.
- Köszönöm, hogy a Puppy Cafe-t választotta. Jöjjön máskor is - darálta a szlogent.
  Még egyszer visszaintettem neki, majd kirohantam az ajtón. Hazáig meg sem álltam. Arcomon hatalmas vigyorral sétáltam fel a lépcsőn, ám az ajtónkhoz érve, lefagyott a mosoly az arcomról. Mina hangja szűrődött ki a lakásból. Kiabált... olyan volt, mintha nem is őt hallottam volna. Sohasem tört ki így magából. Szokott kiabálni, de ez más.. ez nem ő.
  Lassan arra is rájöttem, hogy Yoona-val üvöltözik, ki minden egyes megszólalásával egyre gonoszabb képet festett a valódi önmagáról.
~ Az a Yoona, akit ismertem, ugyanaz, akit most hallok? 
- Azt mondtam, tűnj el innen! Vagy nem állok jót magamért. - hallottam meg Mina utolsó fenyegetését.
"Minél tovább hagyod, hogy a medve az ajtón dörömböljön, annál nagyobb veszélynek teszed ki az ajtót." - -jutottak eszembe Hyuk szavai, melyeket végre megértettem.
  Megmarkoltam a kilincset, s beléptem a házba. Mina volt, aki legelőször észrevett engem. Az ajtónkból kiszűrődő halk nyikorgást csakis Mina képes meghallani. Ahogy azzal a fájdalmas tekintetével rám meredt, mintha ezernyi tű szúródott volna a szívembe. 
- Drágám, hát megjöttél -futott felém Yoona. - Én csak segíteni akartam Mina-nak a mosogatásban, erre elkezdett fenyegetni engem.
  Csak ekkor tudatosult bennem, mi is az a halom porcelánszilánk a csempén. Elég volt a bögre fülét megtalálnom a törmelék között, tudtam, melyik törött össze. Mina-ra pillantottam, ki úgy állt ott, mint egy megszeppent kislány.
- Minden rendben? - kérdeztem, s már léptem volna közelebb hozzá, de Yoona karjai oly erősen tartottak, hogy képtelen voltam megmoccanni.
- Persze - motyogta, s lehajtotta fejét.
- Donghae.. - próbálta Yoona magára vonni figyelmemet.
 ~ Ennyi volt.. betelt a pohár!
- Yoona, gyere velem - kezemet kihúztam Yoona szorításából, majd sarkon fordultam, és kimentem a házból. Yoona követett.
  Lementem a lépcsőn, még mindig követett.
- Hová megyünk? - kérdezte, de nem válaszoltam.
  Az utolsó lépcsőfokon megálltam, de nem fordultam felé.
- Többé ne gyere ide! Sőt, felejtsd el, hogy ismertél engem vagy Minát valaha is.
- Mégis miről beszélsz? - értetlenkedett.
- Szabad vagy, menj ahova csak szeretnél.
- Most szakítasz velem? 
- Szakítani azok szoktak, akik régen szerették egymást, de ma már nem. Nem szakítok veled, hanem elengedlek - kicsit lehiggadtam, majd folytattam. - Sajnálom, de én sosem szerettelek téged igazán. Talán ezért nem jutottunk soha a csóknál tovább. Elfecséreltünk már hány évet, kezdjünk újat ... mindketten, külön utakon.
  Felsétáltam a lépcsőn, s nem néztem vissza. Bármennyire mély sebet ütöttem ennek a lánynak a szívébe, Mina szíve sokkal fontosabb számomra.
  Az ajtón belépve láttam, ahogy a törött darabkákat szedegette össze. Odasétáltam hozzá, és minden egyes darabot átsöpörtem tenyeréből az enyémbe, mire könnybe lábadt szemével rám pillantott. Eldobtam a kukába, majd leguggoltam elé, s szorosan magamhoz öleltem gyenge testét.
- Vége.. - súgtam a fülébe.
 ~ Többé nem hagylak magadra, s nem hagyom, hogy bárki is bántson. Ígérem!

Yoona szemszöge:

 Még egyszer visszapillantottam a lakásukra.
- Végre valahára, hogy észhez tértél - suttogtam az éjbe. - Ne hagyd el őt többé, hallod? Nála értékesebb kincset sosem találsz ezen a világon - mondatom végére egy elégedett mosoly terült el az arcomon.
  Végre nyugodtan hajthatom álomra a fejemet. Az én munkám ezúttal véget ért. A többi rajtuk áll. Hogy összejönnek, vagy külön utakon folytatják tovább... mind rajtuk áll.
- Donghae, vigyázz a húgomra, vagy megkeserülöd!

10. fejezet: Váratlan események

Mina szemszöge:

  Hyungjoon illedelmesen kinyitotta előttem az ajtót, majd egy jól irányzott mozdulattal a falnak vágott, s csuklómnál fogva szorított le engem. Fogalmam sem volt róla, mi fog történni ... a félelem lett úrrá rajtam.  
- Ugye tudod, hogy semmi sincs ingyen ezen a világon? Ha nem akarod teljesíteni a kérésemet, fél percembe se kerülne visszavonni apám állásajánlatát. Elvégre nem az öcsém a cégörökös, hanem én. 
- Miért pont én?
- Nálad jobb jelölt nincs erre a feladatra. A drágalátos öcsikém és az ő szívszerelmének legjobb barátja vagy ... álmodni se mernék nálad jobb alanyról.
- És, ha visszautasítom?
- Azt nem ajánlom.
- Én nem akarok részt venni ebben az egészben. Semmi közöm hozzá, és nem fogom tönkreten... - képtelen voltam befejezni a mondatot ugyanis ... megcsókolt.
- Sshhh.. ne kiabálj. - vigyorgott elégedetten. 
  Nem tudtam, mit tegyek. Egy senkinek éreztem magam, egy bábnak, amivel azt csinálhat, amit csak akar.
- Nos, hajlandó vagy a jobb kezemmé válni a tervemben, vagy szeretnéd ha a ruháidtól megfosztva folytatnánk ezt a kis bájcsevejt az ágyban? - bökött fejével az ágy irányába.
  Képtelen voltam megszólalni, a keze pedig egyre jobban szorította a csuklómat. Féltem, rettenetesen.
- Csak nem elvitte a cica a nyelved? - húzta végig mutatóujját az arcomon.
 ~Nem bírom, nem, nem akarom ezt!! - kiabált egy kis hang a fejemben. DE hisz ki hallana meg minket, ki tudna a segítségemre sietni? Senki..
- Mina, Mina.. - hallottam, ahogy egy ismerős hang a nevemet kiabálja a távolban. 
  A hang egyre hangosabb lett, majd végül felébredtem.

- Mina minden rendben? - kérdezte Donghae, aggódó pillantásokat vetve rám.
- Igen ... rendben - válaszoltam élettelen hangon.
- Biztos? 
- Igen, de te mit keresel a szobámban? - ültem fel az ágyamon.
- Hallottam, ahogy azt kiabálod "ne, nem akarom", ígyhát berohantam. 
- Értem.
- Biztos jól vagy? Elég zaklatottnak tűntél az előbb.
- Csak egy rémálom, minden oké.
- Üm - bólogatott. - Megyek, összedobom a reggelit, te addig szedd össze magad.
- Jó, köszi. - mondtam, majd Hae egy széles mosollyal az arcán távozott a szobámból.
  Amint kilépett az ajtón, arcomat a kezembe temettem, s pár másodpercen belül, a könnyeim is eleredtek. 
  Akkor azt hittem, többé nem kell átélnem azt a jelenetet, erre adja Isten, s álomként ismét visszatér ... mintha nem emlékeznék rá elég tisztán, miért is kell nap, mint nap a tükörbe nézve azt hazudnom saját magamnak, hogy "Minden rendben lesz!". Mintha nem tudnám, hogy egy ördögi terv része vagyok, mintha nem tudnám, hogy ... az első csókomat attól a mocsoktól kaptam.
  Mély lélegzetet vettem, és próbáltam összeszedni magamat, de nagyon nehezen ment. Végül erőt vettem magamon, s kimásztam az ágyból. Átsétáltam a konyhába, hol Donghae ügyeskedett épp a kávéfőzővel.
- Mutasd, majd én megcsinálom - kaptam ki a kezéből.
- De hisz..
- Te figyelj a többire, mert oda fogod égetni. - parancsoltam rá, ő meg kikerekedett szemekkel bámult a serpenyő irányába. 
  Azt sem tudta, mihez kezdjen, csak kapkodott össze-vissza.
- Engedj ide! - böktem arrébb őt.
- De azt mondtam, hogy én fogom megcsinálni a reggelit - szontyolodott el.
- Majd legközelebb - mosolyogtam rá. - Menj, öltözz fel. Ugye tudod, hogy ma be kell jönnöd velem a céghez?
- Tudom, jelenésem van a cimborád előtt.
- A főnököm előtt.
- Jó, jó, tudom.. megyek inkább, mert a végén leütsz azzal a fakanállal. - mutatott a kezemben tartott tárgyra.
- Ahogy mondod - adtam alá a lovat, mire a fejét fogva sarkon fordult, s bement a szobájába. Én csak nevettem.

  A reggeli után én is felöltöztem.
- Minek rád a smink? - kérdezte Donghae, ki épp a fogát mosta mellettem. 
  Válasz helyett szúrós tekintetemet szegeztem arcára.
- Meg ne ölj! Csak azért mondtam, mert szerintem smink nélkül is jól nézel ki.
~ Ez most mi volt? - kérdeztem magamtól. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha bókolt volna. De hisz az lehetetlen - ráztam a fejem.
- Most meg mi van? - furcsálta a reakciómat. - Tudod mit, többet nem dicsérem meg se a ruhád, se a sminked, se semmi mást.
- Akkor amit az előbb mondtál az...
- Bók volt - fejezte be a mondatomat. - Vagyis az akart lenni.
- Köszönöm, kedves vagy - mosolyogtam, mire fel úgy nézett rám, mintha egy földönkívüli lennék.
~ Na jó, ez kezd egyre furcsább lenni. Még mindig álmodom, vagy Hae elnézte a barátnője házszámát, s ezért bókolgat itt nekem? Mindenesetre jobb lenne, ha minél előbb észhez térne, mert ha továbbra is így fog viselkedni előttem, isten bizony előtörnek a mélyen elfojtott érzéseim ... ami nem tenne jót a kapcsolatunkban. Hisz neki van barátnője..
- Induljunk, mert még a végén elkésünk. - hozott vissza Hae a valóságba.
- Üm.. - bólintottam, s már úton is voltunk.

Hyoru szemszöge:

~ Nem akarom, nem akarom, nem akarom!! - fintorogtam, míg meg nem érkeztem Jonghyun irodájának ajtaja elé. 
  Nem akarok jópofizni vele, sőt kibékülni sem. Őszintén, egyáltalán nem érdekel, mi fog történni a hírnevével, vagy hogy... 
"- Vedd elő a jobbik énedet, a kedves mosolyodat, és paterolj vissza dolgozni! Vagy elintézem, hogy kirúgjanak."- visszhangzottak Mina szavai a fejemben.
- A francba is! - szűrtem ki a fogaim közül.
  Az én hibám, így az a minimum, hogy bocsánatot kérek.
  Bekopogtam az üvegajtón.
- Igen? - hallottam, meg Jong hangját, mire benyitottam - Hyoru, hát te vagy az? - pattant fel a székéből, s jött oda hozzám. - Minden rendben?
- Persze, kutya bajom. Izé.. - kezdtem volna bele a bocsánatkérésbe, mire magához ölelt.
- Hála az égnek.
~ Ez meg mi a franc?? Miért ölelget??
  Sikeresen kihámoztam magam Jong karjai közül, majd ő is észhez tért .. azt hiszem.
- Bocsánat, csak elragadott a hév - vakargatta a tarkóját.
- Felejtsük el! Izé, Jong, akarom mondani Kim főnök - vettem egy mély lélegzetet, s ismét belekezdtem - Elnézést szeretnék kérni mindenért, amit elkövettem, de legfőképp a gyerekes viselkedésemért. Túl későn jöttem rá, hogy nem szabad, hogy az ön iránt táplált gyűlöletem irányítsa tetteimet.
- Jajj, ne beszélj már ilyen formálisan! A hideg is kiráz tőle - mosolygott Jong. - Fátylat rá, oké? A lényeg, hogy most már itt vagy. És mond csak, miért gyűlölsz engem? Nem akarok ilyen légkörben dolgozni veled.
- Hát... ami azt illeti... - ekkor eszembe jutottak a beszélgetéseink Mina-val. Minden, amit ő mondott, és minden, amit én gondoltam eddig Jong-ról -  nincs különösebb okom rá.
- Ez esetben, mit szólnál, ha tiszta lappal indulnánk, újra?
- Legyen.
- Kim Jonghyun - nyújtotta felém a kezét - örvendek a találkozásnak.
- Kim Hyoru, szintúgy - majd kezet ráztam vele.
- Apropó, örülök, hogy már ma visszajöttél, ugyanis nemsokára megérkezik mindkét zeneszerzőnk. Valamint egy elég nagy kupac papírmunka gyűlt össze a távolléted alatt. A legfontosabbakat elintéztem belőlük, de a többire sajnos nem jutott időm.
- Rendben, majd én befejezem.
- Egy tündér vagy Hyoru - mosolygott- És, esetleg volna kedved ma eljönni velem vacsorázni?
- Vacsora? Miért is ne?
- Remek, akkor este 6-ra érted megyek.
- De hatra ott légy ám! - fenyegettem.
- Ott leszek, ígérem - mosolygott, majd kopogás hangja hallatszott az ajtó felől.
- Gyere be! - kiáltotta Jonghyun, majd lassan kinyílt az ajtó, s Donghae lépett be rajta.

Donghae szemszöge:


- Attól még, hogy ismered őt, próbálj meg normális ember módjára viselkedni, oké? Ne fintorogj, ne morogj, stb. - oktatott ki Mina a liftben, míg nem érkeztünk az ő emeletéig.
- Ne kezelj úgy, mintha gyerek lennék! Tudok értelmes ember módjára is viselkedni.
- Jól van na, csak gondoltam tisztázom veled a dolgokat ... ismerlek már, tudom, hogyan viselkedsz a barátaid körében.
- Oké, oké, vettem a célzást.
- Akkor ennyi, én mentem is. Hajrá!! - veregette meg a vállamat, majd kiszállt a liftből, ami megakadályozott abban, hogy mosolygós arcát akár egy pillanattal is tovább bámulhassam. 
  Imádom ezt a lányt, egyszerűen belepusztulnék, ha nem láthatnám őt minden nap legalább egy pillanatra. De... a francba is! Yoona miatt nem kérhetem meg, hogy járjunk. Nem akarom, hogy az a lány, aki szeret engem azért legyen szomorú, mert én egy másik lányba vagyok szerelmes. Így viszont magamat kínzom ... ááá, bele fogok őrülni ebbe.
  Épphogy gondolataim végére értem, meg is érkeztem az én emeletemre. Ahogy kiszálltam a liftből, rögtön megpillantottam az üvegajtót. Pont úgy nézett ki, ahogy Mina mesélte, így célirányosan arrafelé vettem az irányt. Alighogy bekopogtam a nagy üvegajtón, már hallatszott is a válasz.
- Áá, Donghae, örülök, hogy látlak. És köszönöm, hogy eljöttél - fogadt fülig érő mosollyal Jonghyun. Hyoru is az irodában volt.
- Szintúgy - feleltem röviden.
- Rég láttuk egymást utoljára ... mikor is?
- Ballagáskor, azt hiszem.
- Ti ismeritek egymást? - motyogta az orra alatt Hyoru.
- Mondhatni - vágtam rá. - Mina által ismertem meg Jong-ot. 
- Pontosan - erősítette meg Jonghyun is. - A felső középsuli második évében lettem Mina és Donghae osztálytársa. Mivel Mina volt a legönzetlenebb személy az osztályban, sokat segített nekem ... és mivel ők ketten már gyerekkoruk óta elválaszthatatlanok voltak, így végül Hae-t is megismertem.
- Azért ez túlzás. Csupán jó barátok voltunk és vagyunk ... ennyi - magyarázkodtam.
- Elnézést - kért bocsánatot Jonghyun. - Hyoru, hoznál kérlek egy pohár vizet? Donghae, téged mivel kínálhatlak? 
- Nem kérek semmit sem, kösz.
- Akkor egy pohár víz - összegezte Hyoru. - Még valamit?
- Ha megérkezik a másik vendégünk is, azonnal invitáld be.
- Rendben - azzal távozott is az irodából.
- Hogyan nevelted jómodorra? - kérdeztem Jong-ot.
- Jómodorra? - nézett rám értetlenkedve.
- Akárhányszor átjött hozzánk, mindig téged átkozott. - mondatom hallatán elnevette magát. - Apropó, milyen másik vendégről beszéltél?
- Mina gondolom említette, hogy lesz egy társad a munkában.
- Igen, de ő úgy mondta, csak pár nap múlva érkezik.
- Igen, így volt. Viszont épp ma reggel értesítettek, hogy korábban érkezik a vártnál. Ami nekünk csak kedvezhet, hisz ezáltal hamarabb el is kezdhetjük a közös munkát.
- Értem.
  Kopogás hallatszott, majd Hyoru jött be az irodába egy pohár vízzel a kezében.
- Tessék! - helyezte le Jong elé az asztalra a poharat.
- Köszönöm.
- Főnök, megérkezett a vendégünk.
- Küld be azonnal - utasította Jong, mire Hyoru egy bólintás kíséretében távozott is az irodából. - Takahiro-san, hát megérkezett! - váltott át japán nyelvre, majd felpattant a székéből - Örülök hogy látom.
- Szép napot az uraknak! - köszönt a "vendég" is kalapját illedelmesen leemelve a fejéről.
  Azt hittem, káprázik a szemem. Még a kezemet is megcsíptem, de az sem segített. Tényleg Takahiro Nishijima állt előttem. Az a bizonyos Takahiro Nishijima, aki miatt néhány évvel ezelőtt a hülye fejemmel elvesztettem Minát azzal, hogy elfogadtam Yoona vallomását ... mert én úgy tudtam, ezek ketten együtt jártak.
- Donghae, öröm téged újra látni - nyögdécselte a koreai szavakat felém fordulva Nishijima, majd megvillantotta 200 wattos mosolyát.
- Szintúgy - zártam rövidre a beszélgetésünket.
- Ön tud koreaiul? Minő meglepetés - örvendezett Jonghyun. - Kérem, üljön le.
- Köszönöm - mondta, majd leült a mellettem lévő székre. - Nem, azt azért nem mondanám, hogy tudok koreaiul - váltott vissza japán nyelvre - Csupán pár szót tudok, amit még itt tanultam ... Mina-tól - nézett rám. - Ő hogy van? Még mindig együtt laktok, ugye?
  Legszívesebben pofán vágtam volna, de Mina-ra gondoltam, s rájöttem, mit is ígértem meg neki alig 10 perccel ezelőtt.
- Igen, együtt lakunk - erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- De jó lenne találkozni vele. 
- Ő is itt dolgozik a cégünknél, ha szeretné, később odavezetem önt a részlegéhez - nyalt be Jong.
~Mind a kettőt leütöm - őrjöngtem magamban - Jonghyun, ugye tudod, hogy felkerültél a listámra?
- Megkínálhatom esetleg egy csésze kávéval? - folytatták tovább a bájcsevejt.
- Köszönöm, nem kérek semmit sem.
- Takahiro-san, szabadna megkérdeznem, honnét ismeri Mina-t és Donghae-t?
~ Kezdődik az időutazás. Öveket bekapcsolni!
- Donghae iskolájába jártam tanulni. Vagyis csak időközönként látogattam azt az iskolát. Mina volt az, aki az első napomon útbaigazított, meg az ő barátnője. Azt hiszem Hyori volt a neve. 
- Hyoru - javítottam ki őt.
- Igen, Hyoru, tényleg - csapott a fejére. - Véletlenül az ő iskolájukba mentem. De szerencsére Mina elmagyarázta, hol találom az iskolámat.
- Értem - bólogatott Jong. - Akkor hát, nem is kell bemutatnom titeket egymásnak.
- Jong, egy pillanat - szólaltam meg végül én is, koreaiul persze, hogy Nissy ne igazán értse. - Ő lenne az a bizonyos zseniális zeneszerző, akiről Mina beszélt?
- Igen, ő az. Dalszerző, komponista, kiváló színész, énekes, és rendező egy személyben.
  Csak néztem, mint a moziban. 
~Te jó ég, egy ilyen vetélytárs ellen semmi esélyem sincs. Ha ezek újra találkoznak, Mina tuti biztos, hogy beleszeret. 
- B*szki!! - morogtam az orrom alatt.    
- Remélem jól kijövünk majd, társam - nyújtotta felém Nishijima mosolyogva a kezét.
- Szintúgy.. - nyújtottam én is a kezem felé.
  Ahogy a szemébe néztem, nem a barátság szikráit fedeztem fel, sokkal inkább az ellenfél ördögi tekintetét.

  A találkozó után első dolgom volt felhívni Hyuk-öt.
- Mi az? - súgta a készülékbe.
- Beszélnünk kell! - tértem azonnal a lényegre.
- Majd este oké? Vacsi után találkozunk a Puppy Cafe-ban.
- Miért suttogsz?
- Anyáméknál vagyok, és épp most aludt el a nővérem kislánya. Ha felverem, nekem annyi.
- Oké, akkor este.
- Megbeszélve, szia - azzal le is tette.
  Alighogy a zsebembe csúsztattam a mobilomat, újabb hívás érkezett. Yoona volt az.
~Itt fogok megőrülni, ebben a szent minutumban - morogtam magamban, majd lenyomtam a piros gombot, és tárcsázni kezdtem Mina-t.
- Gyorsan mond, mert nem érek rá! - hadarta gépiesen Mina.
- Izé, ma én főzöm a vacsit.
- Ennyi? Felőlem oké, még valami?
- Semmi..
- Akkor szia. Este találkozunk.
- Üm - hümmögtem, mire lenyomta.
~Én egy komplett idióta vagyok! De most komolyan, "ma én főzöm a vacsit"? Ennél hülyébb okot ki sem találhattam volna a hívásra.


Mina szemszöge:

  Este vacsora után, Donghae felvette a kabátját.
- Megbeszéltük Hyuk-kel, hogy ma találkozunk a Puppy Cafe-ban. Nem tudom, mikor jövök, úgyhogy ne várj meg, menj nyugodtan aludni.
- És a holnap reggel? Legyek én az ébresztő?
- Dehogyis, mondtam, hogy holnap én ébresztek - húzta fel a cipőjét - Ez a kettő nem zárja ki egymást.
- Rendben. Üdvözlöm Hyuk-öt - kiáltottam utána az ajtóból.
- Átadom ... szia! - kiáltott vissza integetve. 
  Visszamentem a házba, s bekuporodtam a TV elé. Valami bugyuta dorama kezdődött, azt kezdtem el nézni. Bár tök unalmas volt az egész, azért bóbiskolni jól lehetett rajta.
  Egyszer csak kopogásra lettem figyelmes. Kidörzsöltem az álmosságot a szememből, s az ajtóhoz mentem, ami mögött legnagyobb örömömre Im Yoona állt.
- Szia Mina, Donghae?
- Hyuk-kel van a Puppy Cafe-ban - mondtam gépiesen.
- Ez biztos? Nem csak el akarod rejteni előlem?
- Akkor ne hidd el, mit bánom én, mit hiszel és mit nem.
- Legyen, elhiszem. Bemehetek? Megvárnám..
  Nem válaszoltam, csupán odébb léptem, hogy be tudjon jönni az ajtón.
- Köszönöm - mosolygott, mint a tejbetök.
~ Amíg nem kezdeményez beszélgetést, nem kapom fel a vizet. Nem fog kihozni a sodromból. - ismételgettem magamnak, hogy megnyugodjak.
  Akárhányszor idejön, mindig felbosszant valamivel. Vajon ma mit talált ki?
- Imádom ezt a doramát - nézett a TV-re. - Te is szereted?
- Nem, én aludtam rajta.
- Értem.
- De ha te ennyire szereted, akkor nézd nyugodtan, én addig elmosogatok - s már a konyha felé is vettem az irányt.
  Úgy örültem, hogy le tudtam rázni őt ... kapóra jött az a bugyuta sorozat.
  Viszont nem tartott elég sokáig az idill. Alig 5 perc múlva véget is ért a dorama.
- Áá, vége. Nembaj, majd holnap bepótolom - felállt a kanapéról, s felém vette az irányt. - Segítek, jó? - és már kapott is a bögrék felé, melyek közül sikeresen kiválasztotta azt az egyet, amire az életemnél is jobban vigyázok.   
- Yoona, tedd le azt a bögrét! - szóltam rá.
- Csak nem ez a kedvenced? Milyen aranyos eperminta.
- Tedd le, míg szépen kérem - kértem meg még egyszer.
- Ahogy óhajtod - mondta, ám ahogy le akarta rakni a pultra, egyszeriben leejtette a földre, hol egy szempillantás alatt a szilánkjaira törött. - Hupsz, kicsúszott a kezemből - kért bocsánatot.
  A vér is megfagyott bennem, mikor a törött bögre után pillantottam.

  Ennek a bögrének régen volt egy párja ... az enyém volt, de alig pár nappal a megvásárlása után sikeresen eltörtem. Donghae-vel együtt vettük őket, még mikor beköltöztünk ... jobban mondva Donghae vette őket, hogy egyforma bögrénk legyen. Pontosan ugyanúgy nézett ki mind a kettő. Mikor én összetörtem az enyémet, Hae odaadta nekem a sajátját. Azt mondta, az ő bögréje tört el, ő pedig véletlen az enyémből ivott. Mindketten pontosan tudtuk, hogy ez nem volt igaz, de ... ez volt az első ajándékom Hae-től, amit a legnagyobb becsben tartottam egész eddigi életemben ... egészen mostanáig.

- Na jó, most telt be a pohár, kifelé! - szakadt el a cérna.
- Hogy mi?
- Távozz a házamból. - váltottam picit mérgesebb hangnemre.
- De nem hozzád jöttem hanem a lakótársadhoz.
- Tojok rá, kihez jöttél! - kiáltottam rá. Azt hiszem, ekkor fogyott el végleg a türelmem - Ez az én házam is. Ha ennyire zavar, hogy itt él, hát vedd rá a költözésre, de hagyj már engem végre békén! Én, én ezt már nem bírom. Nem elég, hogy elvetted az életem értelmét, nap mint nap, újra és újra idejössz, és az ideg összeroppanásig kínzol csupán a jelenléteddel. Arról pedig, hogy régen a barátnőm voltál, arról...Nem akarod hallani, mit gondolok róla .. úgyhogy tűnés! Amint Hae hazajön, Isten az atyám, első dolgom lesz elküldeni őt hozzád. És most takarodj a házamból!
- Nem beszélhetsz úgy velem, mint egy büdös korccsal.
- Miért, talán különb vagy nála?
- Figyelmeztetlek, ha még egyszer...
- Még te figyelmeztetsz engem? Tsz, mentem eldobom az agyam.
- Ne hidd, hogy úgy fogok ugrálni, ahogy te fütyülsz!
- Mond csak, dugók vannak a füledben, ami miatt ilyen süket vagy, vagy csak szimplán nem értesz a szép szóból? Azt mondtam, tűnj el innen! Vagy nem állok jót magamért.
  Nyitódott a bejárati ajtó, s láttam, ahogy Donghae lép be rajta. Azt hittem, menten összeesek.
~Most mit csináljak? Mi lesz most? - kérdezgettem magamtól.
- Drágám, hát megjöttél -futott Hae felé Yoona. - Én csak segíteni akartam Mina-nak a mosogatásban, erre elkezdett fenyegetni engem.
  Donghae oda sem figyelt Yoona szavaira. A törött bögrét nézte, ami a földön hevert darabjaira törve, majd hirtelen rám pillantott.
- Minden rendben? - kérdezte.
- Persze - motyogtam.
- Donghae.. - próbálta Yoona magára vonni Hae figyelmét.
- Yoona, gyere velem - mondta Hae kissé mérges hangnemben, majd megfordult, s kiment a bejárati ajtón ... Yoona követte.
  Ahogy becsukták maguk mögött az ajtót, zokogva rogytam a földre. Elkezdtem összeszedni a bögre darabkáit, ám, mire az utolsó darabért nyúltam, Hae elkapta a kezemet. Felpillantottam rá, ám a sok könnycsepp miatt, mely összegyúlt a szememben, alig láttam az arcát. Az összes darabkát kiszedte a kezemből, majd gyengéden letörölte könnyeimet, s átölelt.
- Vége.. - súgta a fülembe. 
  Vége.. de vajon minek? Mit akar ez jelenteni?