4. fejezet: Egy csók és más semmi?

Hyoru szemszöge:

  Már 17:55-re lementem a lakásom elé, hogy ne kelljen rám várnia, erre fel már vagy 10 perce itt fagyoskodok a lépcsőkön álldogálva. Nem elég, hogy mérges voltam magamra, amiért elfelejtettem a legjobb barátnőm 23-ik születésnapját, még rendesen fel sem köszönthetem őt ma, mert a drágalátos főnökömmel kell egy puccos rendezvényre mennem. Megpróbáltam felhívni Minát, hogy legalább telefonon keresztül gratulálhassak neki, de nem tudtam őt egész délután elérni. Ki volt kapcsolva.
  Gondoltam, míg itt ácsorgok a fagyba, felhívom még egyszer ... ám ezúttal sem jártam sikerrel.
~Sajnálom, egy utolsó bunkó vagyok. - morogtam az orrom alatt.
- Nem is vagy bunkó. - hallatszott egy ismerőshang a hátam mögül, amitől a szőr is felállt a hátamon.
- Végre, hogy megjöttél. Még egy perc, és hóembert viszel az estélyre nem titkárnőt. - közben szúrós szemekkel néztem rá.
~ Meg kell hagyni nagyon jól festett. Elegáns és a maga módján egész jóképű is. Te jó ég, mégis mi jár a fejemben ... menten megőrülök.
- Mond csak, jól vagy? - nézett rám aggódva.
- Persze. - ráztam meg a fejemet, hogy elhessegessem a gondolataimat - Menjünk.
  Szerencsére elég hamar odaértünk a helyszínre. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, Jonghyun odajött hozzám, s jobb karját nyújtotta felém.
- Kösz nem kell, tudok járni egyedül is.
- Ez nem csupán udvariasság volt. A titkárnőm vagy, úgyhogy ma megerőlteted magad, és megpróbálsz úgy viselkedni, mintha kedvelnél.
  Hangja még annak ellenére is, hogy csupán suttogott, rettenetesen határozott és kemény volt. Kicsit meg is szeppentem hallatán, ugyanis ezt az oldalát még nem láttam ... sohase. Általában mindig enyém az utolsó szó joga, de ennek azt hiszem épp most lett vége.
  Belekaroltam karjába, mire elmosolyodott, s besétáltunk az épületbe.
- Szép, csak így tovább. - súgta a fülembe. 
  Épp egy eléggé befolyásos ügyfélhez tartottunk ... mondhatni a cégünk legnagyobb halához, amit eddig sikerült kifognunk a világ pénzestavából.
- Üdvözlöm Park úr, örülök, hogy elfogadta a meghívásunkat. - köszöntötte az urat Jonghyun a lehető legtiszteletreméltóbban. Mikor meghajolt az úr előtt, én is követtem példáját.
- Ez csak természetes - mondta Park úr - Bár igazság szerint csupán a kíváncsiság vezérelt engem az estélyre.
- Elnézését kérem, nem értettem,a mit az előbb... - kezdett bele makogva Jong, de az úr közbevágott.
- Látni szeretném, mire képes az új elnök, hogy tudjam, mégis kibe fektetem be a pénzemet.
- Ááá.. Ígérem nem okozok önnek csalódást, uram.
- Azt merem remélni. - mondta, majd el is távozott.
- Ez félelmetes volt. - motyogtam halkan.
- Az - szólt Jong - De ez is a munkám része.

  Már épp az asztalunkhoz szándékoztunk menni, mikor egy újabb személy ékezett hozzánk.
- Üdvözöllek a bálodon, Jonghyun! - szólalt meg az érkező személy, aki láttán majdnem hanyatt vágódtam.
Ő volt az, az én angyalom ... az én névtelen angyalom.
- HyunJoong! - köszönt vissza Jong, aki jéghideg tekintetével majdnem átszúrta az én őrangyalom szívét.
  ~DE mi? Jól hallottam? HyunJoong? Ezt mondta, ugye? Akkor, akkor ez az én angyalom neve? Te jó ég, tudom a nevét, tudom a nevét, tudom a....
- Szia, rég találkoztunk. - köszönt nekem, közben édes mosolyát is megmutatta egy pillanatra, amitől már tényleg az ájulás határán jártam.
- Szia! - szólaltam meg végre - Igen, elég rég.
- Ti ismeritek egymást? - nézett ránk értetlenkedve Jonghyun.
- Ahozz neked semmi közöd. - válaszolt Jong kérdésére Hyunjoong.
- Úgy vélem, azért mégiscsak volna hozzá némi közöm. - emelte fel a hangját Jonghyun.
- Miért, ki ő? Talán a titkárnőd?
- Bingó!
- Ó, elnézést. - emelte fel a kezét védekezve HyunJoong.
- Jong, fejezd be! - súgtam oda neki.
- Te ebből maradj ki! - morogta vissza.
  Ez az egész olyan, mintha óvódásokkal lennék egy fedél alatt. Most lett elegem ebből az egészből.
  Sarkon fordultam, s a pulthoz rohantam.
- Egy sört kérnék. - adtam fel a rendelésemet.
- Kilenc nem fogadott hívás. Imádlak hugi. - hallottam meg Mina hangját a hátam mögül.
- Mina!
- Ne ordibálj, még nem vagyok süket. - mosolygott.
- Sajnálom, olyan hülye vagyok. - kezdtem el mentegetőzni.
- Megesik, volt, hogy én is beleordítottam Hae fülébe, csak mert nem láttam, hogy az ajtó mögött áll.
- Nem azért.
- Akkor a hívások száma miatt? Hisz a kilenc a szerencse számom, csak örülni tudok neki.
- A szülinapodért. - nyögtem ki végre.
- Szülinap? - kérdezte vissza - Ja, tényleg, hisz az ma van.
- Elfelejtetted a saját szülinapodat? - néztem rá értetlenkedve.
- Egy olyan emberrel élek egy fedél alatt, aki utálja a szülinapját ünnepelni ... nem meglepő.
- De azért szól egy nappal előtte, hogy: "Holnap lesz a szülinapom."
- Ja, mintha nem tudnám. - majd elnevettük magunkat.
- Boldog szülinapoot unni!! - közben jó szorosan megöleltem őt.
- Köszönöm!!
- Mellesleg mit keresel itt?
- A főnököm titkárnője beteg lett, és én ugrottam be helyette.
- Még a szülinapodon is dolgoznod kell ... szemét egy főnököd lehet.
- Az, de már megszoktam. - hátra nézett, ám mikor visszafordult, kicsit szomorkás lett a tekintete. - Mennem kell. További szép estét!
- Szia! - integettem neki.
  Épp ekkor hozta ki nekem a pincér az italomat. Ahogy elkezdtem kortyolgatni, majdnem visszafelé jött az egész. Utálom az ízét, sőt, mindent utálok, amiben alkohol van. Viszont, ahogy Jong-ra gondoltam, és arra, ahogy HyunJoong-gal beszélt, felfort bennem a düh, s csak úgy öntöttem magamba a sört.

Jonghyun szemszöge:

Egy kis idő után feleszméltem, hogy valami, pontosabban valaki hiányzott mellőlem ... ki más, mint az én titkárnőm. Szerencsémre gond nélkül megtaláltam. Elég rosszul festett, így odarohantam hozzá.
- Hé, Hyoru! Jól vagy? - ráztam őt.
- Te meg ki vagy? - csak úgy áradt belőle a pia szag - Ja, megvan ... a főnök.
- Igen, a főnök. - próbáltam higgadtan beszélni hozzá - Mond csak, mégis mennyit ittál?
- Utállak!! - kiabálta.
- Ha halkan mondod, úgy is tudom, hogy utálsz, de nem ezt kérdeztem.
- Egy korsó sört ivott. - mondta a pincér.
- Köszönöm - bólintottam neki, majd ismét Hyoru-hoz fordultam - Mond csak, miért ittál, ha nem bírod az alkoholt?
- Mert gyűlöllek.
- Ááá.. értem, akkor ennyi az egész, ugye?
- Mondjuk rá.
- És miért pont ma kell ennyire utálnod, he? Miért pont ezen az estélyen? Holnap nem lett volna jó, vagy... - nem várta meg, hogy befejezzem, ugyanis közbevágott.
- Ha én vagyok a gond, miért nem küldesz haza?
- Erre megy ki a játék, igaz?
- Végre rájöttél okostojás.
  Nem tudtam, mihez kezdjek. A legfontosabb ügyfeleink mind itt vannak, ha csak úgy lelépek, nekem végem.
- Tudod, mit, te nyertél. - szóltam végül - Csupán 5 percet adj, ötöt! Azután hazamehetsz.
- És ha nem?
- Akkor felraklak a színpadra.
- De azzal csak magadat alacsonyítanád le.
- Az lehet, de rád is ferde szemmel néznének holnaptól, az biztos. - vágtam vissza - Csak 5 percig maradj veszteg, világos?
- Világos. - egyezett bele végül.
  Semmi kedvem nincs a bátyámnak azt mondani: 'El kell mennem, vedd át a stafétát.', de úgy tűnik muszáj lesz. Nincs más megoldás, ugyanis, ha az elnök lelép, a soron következő főnökre hárul a felelősség ... az pedig ő.
  Ahogy látom a szerencse mellém állt, ugyanis hamarabb megtaláltam a bátyám ma esti kísérőjét, mint ő magát.
- Mina! - szólítottam meg.
- Áá, Jong. Mi az, mi történt?
- A titkárnőm picit becsiccsentett, így haza kell vinnem őt. Tudnál szólni a bátyámnak, hogy övé a terep?
- Furcsa, hogy a bátyádnak szólítod. - Mina elég régóta ismer már minket. tudja, hogy nem felhőtlen a kapcsolatunk, s azt is, hogy mi ennek az oka. - Jó, átadom neki. Menj csak. - legyintett egyet mosolyogva, hogy induljak.
- Köszönöm. - szóltam - És boldog szülinapot! - kiáltottam még utána.
  Válasz helyett elnevette magát. Nyilván megint elfejtette. Egyszer ugyanis azt mondta, a barátnőjén kívül igazából nem sok ismerősének jut eszébe a szülinapja ... még a lakótársának se.
  Mire visszaértem Hyoru-hoz, már bóbiskolt.
- Kelj fel, indulunk. - rángattam fel őt a székről, majd lassan, de biztosan kivittem őt a kocsiig.
  Nagy nehezen betuszkoltam őt az anyósülésre, bekötöttem az övét, utána én is beszálltam a kocsiba.
  Kis idő alatt Hyoru elaludt. Mikor megérkeztünk a lakásához, próbáltam felébreszteni, de nem jártam sikerrel. Fogalmam sincs melyik lakásban lakik, s a szomszédait sem szeretném zavarni, ezért úgy döntöttem, felviszem az én lakásomba. Egy gyors kanyar után már a főúton is voltunk, úton hozzám. Ahogy leparkoltam a kapu előtt, Hyoru elkezdett mocorogni.
- Mi az, mi... - kezdett bele, a fejét vakargatva - Hol vagyunk?
- Mivel nem voltál hajlandó felébredni, ezért elhoztalak az én lakásomba.
- Ja, oké. - a hangjából ítélve még mindig hulla részeg volt.
  Hirtelen eszembe jutott, mit mondott Mina, mielőtt elmentem: "Nagyon nem bírja az alkoholt, s amikor részeg, fogalma sincs róla, mit beszél ... vagy éppen mit művel."
- Kikötöm az övedet - kezdtem bele - majd szépen bemegyünk a... - folytattam, mikor hirtelen valami furcsa érzés kerített hatalmába.
  Alig pár milliméter választotta el ajkainkat egymástól. Ledermedtem. Ekkor Hyoru közelebb hajolt, s ajkaink egymásra simultak.
- A hálószobába, ugye? - kérdezte elégedett mosollyal az arcán.
- Dehogy, mi? Megőrültél? - kiáltottam rá, miután észhez tértem. - Minek mennénk oda?
- Nem vagyok olyan hülye, tudom miért hoztál ide. - motyogta - Mert le akarsz fektetni, azért.

- Megvesztél kerge lajhár? Eszem ágában sem volt, hogy én téged...
- Fogd be hülye gyerek. - majd ismét megcsókolt.
  Egy sokkal hosszabb és szenvedélyesebb csók vette kezdetét. A szívem csak úgy kalapált, még sosem vert ilyen gyorsan.
  Ahogy ajkaink elváltak egymástól, Hyoru feje az üléstámlájára bukott. Bealudt.
  Először csak magam elé meredve ültem, később pedig kitört belőlem a nevetés.
~Csókolóztam a titkárnőmmel, aki olyan részeg, mint egy szamár. És ráadásul nincs is magánál.
  Hát igen, ilyen a formám ... talán ha akkor elmondtam volna neki, hogy szeretem, s hogy már régóta figyelem őt titokban, nem így, ilyen formában kaptam volna meg az első csókom tőle. 

    

3. fejezet: Egy nem egészen átlagos szombat reggel

  Egy gyönyörű álmomat zavarta meg az ébresztőórám zaja. Nem akarok felkelni, de mégis muszáj.
  Nagy nehezen erőt vettem magamon, majd felöltöztem, és elindultam Mináék lakása felé. Minden szombat reggel náluk reggelizem ... ez már amolyan ősrégi szokás nálunk.
  Bekopogtam, de egy hangot sem hallottam, ezért újra kopogtam, ezúttal picit hangosabban.
- Égett tojást kérsz reggelire? Akkor nyiss ajtót, légy szíves. - hallottam meg Mina hangját, ahogy ráordított Donghae-ra.
- Megyek már. - szűrődött ki Donghae hangja is az ajtó mögül.
  Az ajtó kitárult, előttem pedig Donghae termett félmeztelenül, szájában fogkeféjével.
~Na jó, ez sok. Miért kell felső nélkül ajtót nyitnod? Nem mitha odalennék érted, de azért ... az isten szerelmére, azért én is csak nőből vagyok.
- Szép jó reggelt álomszuszék. - köszöntem neki, mivel látszott az arcán, hogy még kómás állapotban van.
- Szia Hyoru. - köszönt ő is, majd betessékelt a lakásba.
- Mond csak, fogat nem reggeli után szoktak mosni? - vontam őt kérdőre.
- Ne idegesíts te is jó? Fáj a fejem, alig élek. - mondta, közben beértünk a konyhába, ahol Mina a reggelit készítette.
- Mintha téged hallanálak, komolyan mondom. - fordultam Mina felé.
  Nem válaszolt, csak elmosolyogott. 
- Az éjjeliszekrényem felső fiókjában van fájdalomcsillapító. - szólt oda Donghae-nek, aki egy bólintás után el is indult Mina szobája felé.
- Mi van vele? - néztem kérdően Minára.
- Én sem tudom pontosan. Tegnap este a gyomrát fájdította, de az elmúlt neki. Ma reggel meg már fejfájásra panaszkodott.
- Biztos így akarja elérni, hogy ápold őt. - próbáltam viccelődni, de Mina komor maradt.
- Kétlem, ilyenekkel nem szokott viccelődni. - közben kirakta a reggelit az asztalra - Remélem nincs komoly baja.
- Lehet csak migrén, nem lesz baj, nyugi.
- Legyen igazad. - majd leült ő is az asztalhoz.
  Később Donghae is megérkezett, s hármasban kezdtünk neki a reggelinek.
- Jut eszembe - kezdett bele Mina - nagyon tetszettek a felettesemnek a vázlataid.
- Tényleg? De jó ... nagyon örülök.
- Te rajzoltad a karaktereket? - nézett rám furcsán Donghae, majd Mina felé fordult - Lehet ilyet? 
- Az én nevem alatt vannak beadva. - magyarázta.
- Ha megmondanánk az igazat, gondolkodás nélkül kidobták volna a rajzokat. - tettem hozzá.
- Nem minden esetben. - mondta Mina - Az a rendezőtől is függ.
- És, még mindig kávés néni vagy? - kérdezte Donghae, mire egy flegma mosoly kíséretében válaszoltam.
- Igen, az vagyok ... örülsz?
- Csak kérdeztem. - mentegetőzött - Nem kell mindenen megsértődni.
- Jó, bocsi. - s ismét beleharaptam a pirítósomba - Üm, a kávéról jut eszembe. - fordultam Mina felé, hogy elújságoljam neki a legújabb hírt velem kapcsolatban - Ki nem találod mi történt velem aznap a kávégépnél.
- Belezúgtál egy srácba, akinek még a nevét sem tudod. - vágta rá halál nyugodtan a kávéját szürcsölve Mina.
- Unnie, ez nem lehet igaz. Látnok vagy? - néztem rá tátott szájjal.
- Nem, csak tippeltem. - húzta mosolyra a száját - Na várjunk, akkor beletrafáltam?
- Pont a közepébe.
- Te jó ég, ugye nem mondod komolyan.
- Most miért? Hisz ő olyan ... ő olyan...
- Tökéletes?
- Igen! És ő nagyon...
- Udvarias?
- Pontosan! Ő az én szőke hercegem, akire egész életemben vártam. Az őrangyalom.
- Örülök, hogy te nem vagy ilyen flúgos. - szólt közbe Donghae, majd összekócolta Mina haját, azután pedig felállt az asztaltól.
Megfogta a tányérját, s már indult is a mosogató felé, hogy bele tegye, mikor hátraszólt még egyszer.
- Mellesleg te mikor fogsz pasizni? Amióta itt vagyunk te még egy srácot sem hoztál fel. Netán nem érdekeld a férfiakat?
- Hya!! - üvöltött rá Mina - Be lehet fogni kis "nőcsábász"! - mutatott macskakörmöket a nőcsábász szónál.
- Hah - nevetett el magát Donghae - Ha kell segítség szólj, szívesen kerítek neked valakit, hogy ne érezd magad annyira egyedül.
- Kösz, nem kell. - fintorgott rá Mina.
  Mikor Donghae hallótávolságon kívülre került, Minához fordultam.
- Ilyeneket kérdezget?
- Hébe-hóba.
- Most már értem, miért vagy néhanapján olyan rossz hangulatban.
- Egyszer csak megszokom végre, hogy ennyire vak. Bár ki tudja. - mosolygott, mintha minden a legnagyobb rendben lenne - De inkább mesélj a te "szőke hercegedről".
  A szavak oly mértékben kitörtek belőlem, hogy már szinte áradoztam arról a személyről, kit még alig ismertem. Mégis olyannyira belehabarodtam abba a srácba, hogy alig bírok józan mondatokat kiejteni a számon hacsak rá gondolok. Azok az igéző mélybarna szemek ... még mindig abban az ádász labirintusban kóválygok szüntelen a kiutat keresve, mely talán nem is létezik.
  Mikorra már teljesen belemerültem a mesémbe, hirtelen megcsörrent a telefonom.
- Vedd fel! - mondta mosolyogva Mina.
  Gyors előkotortam a telefonomat, ám mikor a kijelzőre pillantottam legszívesebben a szoba másik végébe hajítottam volna a készüléket.
- Igen? - szóltam bele durcásan a telefonba.
- Hyoru, szükségem van rád. - szólt bele drágalátos főnököm a telefonba.
- Hogy mi? - értetlenkedtem.
- Ma este lesz egy rendezvény,amelyre a mi cégünk is meg van hívva ... vagyis csak a vezetőség legfontosabb tagjai.
- Értem. De nekem ehhez mégis mi közöm?
- Te vagy az igazgató titkárnője, így neked is jelenésed van a rendezvényen.
- Hogy mi?
- Nem kell semmi nagy dolgot sem csinálnod, csupán egész este mellettem lenni, és ha valaki elkezd velünk társalogni illedelmesen köszönni neki ... lényegében ennyi.
- Szóval egész este melletted kell lennem?
- Igen. - mosolygott bele a készülékbe - Mintha az árnyékom lennél. Akkor este 6-kor érted megyek. Addigra készült el. Szia.
- Mi? Na ne, Jonghyun! JONGHYUN!!- kiabáltam, de ő addigra már letette a telefont.
  Ez nem lehet igaz! Az egész estémet együtt tölteni vele? Pont vele? ~Istenem miért versz engem, mond csak, mi rosszat tettem ellened?
- Ki volt az? - kérdezte Mina.
- A sátán fia. - mondtam a lehető legmélyebb hangon.
- Jong? Á, már értem. És mit akart?
- Ma este egy rendezvényen én leszek az "árnyéka".
- Vao ... akkor sok sikert, és kitartást. - mondta, majd összeszedte a maradék szennyes edényt, és a mosogató felé indult velük.
 

2. fejezet: Vajon ki lehet ő?

- Komolyan mondom, a falra mászok már ettől a pasitól. - dühöngtem útközben Mina-nak.
- Mégis mi a fenét csinált tudott csinálni három nap alatt, hogy ilyen mértékben gyűlölöd őt? - forgatta a szemeit, miközben kinyitotta az ajtót.
- Pontosan azt, amit mondtam neki.
- Hogy mi? - nézett rám értetlenkedve?
- Elmondtam neki, hogy bánt velem az apja, míg neki dolgoztam ... és ő pont ugyanazokat teszi velem is.
- És mégis mi a francnak mondtad ezt el neki?
- Azt hiszed direkt tálaltam ki neki? Fingom se volt róla, hogy ő lehet a főnök fia, azt hittem csak egy új alkalmazott.
- Ezért nem szabad idegenekkel beszélgetni. - majd megnyomta az orrom hegyét.
- Ne gyere nekem ezzel, hallod!? - fenyegetőztem az ujjammal, majd beléptünk a liftbe.
- Te meg ne hisztizz! Két napja alig aludtam valamicskét, totál kivagyok. - törölgette a szemét, közben pedig elnyomott egy apró ásítást is.
- Donghae nem hagyott aludni? 
  Lee Donghae. Mit is mondhatnék róla. Kedves, jófej srác, bár eléggé furi is a maga módján. Mina-val már gyerek koruk óta ismerik egymást, régi jó barátok. Mikor a fővárosba költöztek, együtt vettek ki egy kisebb lakást, mert úgy gondolták, így majd olcsóbban meg tudnak élni. Egész jól megvoltak, ám ahogy telt az idő, valami megváltozott ... Mina beleszeretett Donghae-ba. De Donghae ezt még csak nem is sejti ... pedig már hány éve ennek..
- Te is befoghatod, oké? - ripakodott rám. Ha véletlenül felhozom Donghae-t, rögtön dühbe gurul.
- Oké. De most komolyan, az a félnótás mégis mikor fogja észrevenni, hogy szereted őt?
- Ha rajtam múlik, soha.
- Te is hülye vagy, nem csak ő. - forgattam a szemeim.
- Azt mondtad leállsz! - szólt rám újra, ezúttal magasabb hangnemben. Épp meg is érkeztünk az emeletünkre.
- Jó-jó. Csak már engem is idegesít, hogy ennyire vak.
- Ez van, ezt kell szeretni. - tárta szét karjait - Én mentem ... szia. - s elindult a részlege felé.
- Szia. - integettem utána. 
  Úgy sajnálom szegényt, de sajnos semmit sem tehetek. Mind a ketten lükék. Én még azt is kinézném Donghae-ból, hogy valójában szerelmes Mina-ba, csak nem meri elmondani neki ... pont úgy, mint Mina.
- Hyoru, hát itt vagy. - szólított meg sátáni főnököm "mézédes" hangjával. Hangja hallatán az egész testem összerezzent, végül megfordultam felé. 
- Igen? - próbáltam a lehető legnyugodtabban beszélni hozzá, minél inkább eltakarva gyűlöletemet.
- Nem akartalak megijeszteni ... bocsánat. - közben pedig kezét vállamra helyezte, ami egy laza mozdulattal leráztam.
- Semmi gond. - mondtam motorikusan - Mi a feladatom?
- Áá, tényleg. - ütötte meg homlokát - Ma érkezett be hozzánk egy új történet, amiből rajzfilmet is készítenénk. Át kéne nézni a szöveget, kijavítgatni a hibákat, meg ilyesmik.
- Ez nem az én feladatom. - mondtam egyhangúan - Jinhoo nézi át mindig a szövegeket.
- Tudom, épp az előbb beszéltem vele.
- Akkor?
- Azt mondta úszik a munkában, és, hogy adjam oda neked.
- Miért pont nekem? - néztem rá furcsálkodva.
- Állítólag te is szoktál neki segíteni az ilyenekben.
- Hogy én? - válasza hallatán kikerekedtek a szemeim. ~Még, hogy én? Na ne viccelj.
- Igen te. - erősítette meg előbbi állítását - Az asztalodra tettem, kérlek még a mai nap során nézd át az egészet. - majd sarkon fordult, és elindult az irodája felé - Ja, és kérnék egy kávét két cukorral, tej nélkül. - kiáltotta utánam egy elégedett mosoly kíséretében.

- Ez nem lehet igaz, ez a pasi teljesen kiakaszt. - motyogtam magamban az étkezdébe érve. - "Ja, és kérnék egy kávét két cukorral, tej nélkül." - utánoztam Jong mondatát - Tsz, az agyamra megy.
  Morgásom közepette nem figyeltem eléggé, s nekimentem az előttem álló férfinak.
- Elnézést. - kértem illedelmesen bocsánatot tőle.
  Hirtelen felém fordult, én pedig azt hittem elájulok. Egy igazi angyal állt előttem. Még a ruhája is hófehér volt ... igen, ő csakis egy égből pottyant angyal lehet.
- Semmi gond, mindenkinek lehet rossz napja. - mosolygott rám, én pedig elvesztem mélybarna szemeiben.
- I-igen, van ilyen. - szóltam, mikor visszaértem a valóságba.
- Tessék. - nyomta a kezembe a kávét, amit az előbb készített el. - Két cukorral, tej nélkül. 
- Woa, honnét tudtad?
- Épp az előbb mondtad. - mondta nevetve.
- Áá, tényleg. - vörösödtem el.
- A főnöködnek lesz? - kérdezte mosolyogva.
- Igen, neki.
- Nem nagyon kedvelheted őt, ha így beszélsz róla. - majd belekortyolt a saját kávéjába.
- Egyenesen gyűlölöm. - mondatom hallatán belenevetett a kávéjába.
- Értem. - mosolygott - Nekem mennem kell. Remélem még összefutunk.
- Én is. 
  Csípjetek meg, ez tuti csak egy álom. De vajon kilehet ő? Melyik részlegen dolgozhat? Fene, még a nevét sem tudom ... ügyes vagy.
  Szomorkásan indultam vissza az emeletre, viszont ahányszor arcára gondoltam, mindig elmosolyodtam. Idiótának tűnhettem, de nem érdekelt.
- Hyoru, mondd csak, minden rendben? Olyan elvarázsoltnak tűnsz - kérdezte Jonghyun.
  Észre sem vettem, hogy már beértem az irodájába, annyira a fellegekben jártam.
- Persze, semmi bajom. 
- Akkor, ha megkérhetnélek - s egy papírlapot nyomott a kezembe - még ma el kell küldeni. És a szöveg, amiről beszéltem.
- Rendben. - válaszoltam, majd sarkon fordultam, s az asztalomhoz indultam. Ahogy leültem észrevettem a szöveget, amit Jonghyun "kérésére", át kell néznem. 
- Because I love you - motyogtam a történet címét.
  Nagy levegőt vettem, s elkezdtem olvasni ... viszont, nem tudtam mit csináljak. ~Ne már, csak el fogom rontani.
  Ekkor eszembe jutott, hogy Mina már jó pár történetet írt, s eléggé sikeresek is lettek az írásai. Felugrottam székemből, majd Mina irodája felé vettem az irányt. Meg sem álltam, míg az asztalához nem értem.
- Mina, segítened kell.
- Szia. - köszönt, közben pedig egy pillanatra sem vette le szemét a billentyűzetről.
- Szia. - ekkor már felnézett rám.
  Tudom, mennyire zavarja őt, ha nem köszönök neki, sőt, ha ideges, még rosszabb a helyzet. Ma pedig elég rossz hangulatban van ... köszönhető ez drága lakótársának is.
- Mondjad, mi a baj. - hangjából eltűnt a düh, s oly nyugodtan mondta ki ezt az egy rövid mondatot. 
  Igen, Mina már csak ilyen. Ha rosszat csinálsz, dühös lesz, és kiabál veled, de, ha segítséget kérsz tőle, el tud dobni minden aggodalmat, szomorúságot, dühöt. Még mindig rejtély számomra ez az oldala.
- A drágalátos főnököm rámsózott egy történetet, és nekem kell kijavítanom. - néztem rá kiskutya szemekkel.
- Rád? Ez vicces. - nevetett az előbbi mondatomon - akkor hajrá. Mindent bele hugi! - kacsintott rám.
- Te is tudod, sőt te tudod a legjobban, hogy nem fogalmazok jól. Ha én nézem át, csak rosszabb lesz, mint amilyen most.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy én nézzem át? - tekintett fel rám olvasószemüvege mögül, mire én újra megpróbáltam bevetni kiskutya nézésemet. - Hyoru, én is nyakig vagyok a melóban.
- Kérlek.. 
  Mina vett egy mély levegőt, melyet lassan ki is fújt.
- Mikorra kell kész lennie?
- A nap végére.
- Hogy mi? Jong, ezért megöllek.
- Segítek neked.
- Előtte téged kötlek fel. - Mondata hallatán a nyakamhoz kaptam a kezem - Legyen, de akkor te is segítesz nekem.
- Miben? - néztem rá lelkesen, mire egy néhány papírlapot emelt fel az asztaláról, s felém nyomta.
- Megrajzolod ezt a három karakter.
- Ezt komolyan mondod?
- Halál komolyan.
- De tudod, hogy...
- Az egyetemen is csináltál már ilyet, ne parázz. Csak rajzold meg a vázlatokat.
- Na de?
- Nincs de! - szólt rám picit nagyobb hangsúllyal. - Menj!
  Szótlanul sarkon fordultam, s visszaindultam az irodám felé.
- És ha lehet olyan fejeket rajzolj, amilyeneket én szoktam. - kiáltott utánam Mina.

~~~
Mina szemszöge:

- Te komolyan odaadtad neki a karaktervázlatokat? - kérdezte furcsálkodva Hana, az egyik munkatársnőm.
- Miért ne? Hisz ő is animátor.
- Na de..
- Tudom mire képes, jobban ismerem őt, mint bárki más. Jobban rajzol, mint ahogy ír. - erre a mondatomra mindketten elnevettük magunkat - Bízok benne.

1. fejezet: Csöbörből vödörbe

   Egy átlagos keddi nap. Hatkor elkezd csörögni az ébresztőóra, amit 2-3-szor lenyomok, mire végre észhez térek. Ekkor felülök az ágyon, majd úgy 10 percen keresztül csak bambán nézem az előttem lévő falat. Úgy fél hét körül kimászok az ágyból, s a konyha felé veszem az irányt. Félkómásan főzők magamnak egy jó erős kávét, bízva, ettől végre felébredek. Utána készítek valami reggelit, amit a kávém mellett elmajszolhatok. Mikor végzem a reggelivel, meglátogatom a mosdót, majd visszamegyek a szobámba felöltözni. Negyed nyolcra el is készülök, már csak a sminkemet kell megigazítani, és indulhatok is a munkahelyemre. Busszal járok, ezért kell már ilyenkor elindulnom.
  Hogy milyen munkát végzem? Ez nagyon jó kérdés. Pontosan én magam sem tudom, mi is vagyok. Egyesek szerint titkárnő, mások szerint segédszerkesztő, és megint mások szerint pedig egy kávés lány. A cégnél én vagyok a "tehetségtelen, félképzett" animátor, ugyanis az én tudásom úgy tűnik nem elég ahhoz, hogy teljes értékű animátorként dolgozhassak ... ~Ahhoz maga nem elég képzett - mondta a felettesem - de mégis van magában valami különleges - majd felvettek a céghez, azzal a ténnyel, miszerint idővel kitanulom a szakmám, és végül érvényesülhetek a cégnél, mint főállású animátor.
 - Igen, ezt mondták nekem ... úgy két évvel ezelőtt. Azóta egy percre sem kerültem képzett animátor mellé, aki esetleg taníthatna engem. - meséltem gyönyörű élettörténetemet az új srácnak, aki pár perce érkezett.
- Szólj a cég fejének, hátha ő tudna rajtad segíteni ez ügyben - tanácsolta az új fiú.
- Jaj, majd el felejtettem ... az én főnököm az egész cég feje - mondtam neki egy gúnyos mosoly kíséretében.
- Egyébként hallottad, hogy a főnök nyugdíjba megy? - szólt oda az egyik munkatársam. - Állítólag ma érkezik a fia, aki majd a helyébe lép.
- Persze hogy hallottam. Örülök is neki. Csak hát, tudod ...
- Mi az? - kérdezte az új srác.
- Apa, fia ... egy kutya. Ugyanabból a vérből van mind a kettő.
- Szóval úgy véled, az új főnök is így fog bánni veled? - vont kérdőre ismét.
- Elég nagy rá az esély.
- Óó, értem.
- Tényleg, bocsi, hogy feltartottunk - vakartam meg a tarkóm. - A főnök irodája arra található - mutattam a hatalmas üvegajtóra, ami majdnem szemben volt nekünk.
- Ááá, arra - mutatott ő is az ajtó felé. - Köszönöm.
- Semmiség ... és sok sikert - kiabáltam utána, mire a legtöbben mérgesen felém fordították fejüket. 
  Fura ez a cég, de a maga módján vicces is. Nem is csoda, hisz egy rakás művész dolgozik itt: rajzolók, történetírók, szinkronszínészek, szobrászok és animátorok.
- Hé, hugi. Szia - köszönt Mina. Ő az egyetlen barátnőm a cégnél. Az egyetemen barátkoztunk össze. Mindketten animátornak készültünk, de kettőnk közül csak neki sikerült a felvételi. Talán azért, mert az ő szebben rajzolt, mint én ... bárki tudja.
- Szia unni. Mizújs veled? 
  Ja, csak hogy félre ne értsétek: mi nem vagyunk rokonok. Csupán annyira jó a kapcsolatunk, hogy szinte testvéreknek képzeljük magunkat.
- Megvagyok - fújta ki frufruját a szeméből. - Mellesleg, milyen az új főnök ... szimpatikus?
- Nem tudom, még nem jött meg.
- Nem jött meg? - nézett rám értetlenkedve, a kezében tartott füzet mögül. - Hisz épp az előbb beszélgettél vele. Láttam, miközben idefelé tartottam.
- Mi-mi? Na várjunk csak, azt akarod mondani, hogy...
  Nem tudtam befejezni a mondatomat, ugyanis megjelent a főnökünk.
- Mindenki figyeljen ide - kezdett bele. - Ezennel bemutatom nektek a fiamat, s egyben a cégünk új főnökét, Kim Jonghyun-t.
~Mi van? - döbbentem le, mikor megláttam, hogy az a srác állt az igazgató mellett, akinek épp az előbb mondtam el mindent. Ő hirtelen rám pillantott, mire összerezzentem, ő pedig elnevette magát.
- Üdvözletem, Kim Jonghyun vagyok. Remélem jól kijövünk majd. Dolgozzunk együtt, s törekedjünk a legjobbra - mondta el lelkesítő beszédét.
- Rendben, mindenki vissza a munkájához! - hallatszott a főnök, jobban mondva a "volt" főnök parancsa.
- Apa, csak még egy pillanatra - vágott közbe Jonghyun. - Szeretnék titkárnőt választani magamnak.
- De hisz van titkárnőd. Az lesz, aki nekem is volt.
- Nem apa, én már kiválasztottam a megfelelő jelöltet erre a posztra - mosolygott, majd felém mutatott. - Ő lesz a titkárnőm!