4. fejezet: Egy csók és más semmi?

Hyoru szemszöge:

  Már 17:55-re lementem a lakásom elé, hogy ne kelljen rám várnia, erre fel már vagy 10 perce itt fagyoskodok a lépcsőkön álldogálva. Nem elég, hogy mérges voltam magamra, amiért elfelejtettem a legjobb barátnőm 23-ik születésnapját, még rendesen fel sem köszönthetem őt ma, mert a drágalátos főnökömmel kell egy puccos rendezvényre mennem. Megpróbáltam felhívni Minát, hogy legalább telefonon keresztül gratulálhassak neki, de nem tudtam őt egész délután elérni. Ki volt kapcsolva.
  Gondoltam, míg itt ácsorgok a fagyba, felhívom még egyszer ... ám ezúttal sem jártam sikerrel.
~Sajnálom, egy utolsó bunkó vagyok. - morogtam az orrom alatt.
- Nem is vagy bunkó. - hallatszott egy ismerőshang a hátam mögül, amitől a szőr is felállt a hátamon.
- Végre, hogy megjöttél. Még egy perc, és hóembert viszel az estélyre nem titkárnőt. - közben szúrós szemekkel néztem rá.
~ Meg kell hagyni nagyon jól festett. Elegáns és a maga módján egész jóképű is. Te jó ég, mégis mi jár a fejemben ... menten megőrülök.
- Mond csak, jól vagy? - nézett rám aggódva.
- Persze. - ráztam meg a fejemet, hogy elhessegessem a gondolataimat - Menjünk.
  Szerencsére elég hamar odaértünk a helyszínre. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, Jonghyun odajött hozzám, s jobb karját nyújtotta felém.
- Kösz nem kell, tudok járni egyedül is.
- Ez nem csupán udvariasság volt. A titkárnőm vagy, úgyhogy ma megerőlteted magad, és megpróbálsz úgy viselkedni, mintha kedvelnél.
  Hangja még annak ellenére is, hogy csupán suttogott, rettenetesen határozott és kemény volt. Kicsit meg is szeppentem hallatán, ugyanis ezt az oldalát még nem láttam ... sohase. Általában mindig enyém az utolsó szó joga, de ennek azt hiszem épp most lett vége.
  Belekaroltam karjába, mire elmosolyodott, s besétáltunk az épületbe.
- Szép, csak így tovább. - súgta a fülembe. 
  Épp egy eléggé befolyásos ügyfélhez tartottunk ... mondhatni a cégünk legnagyobb halához, amit eddig sikerült kifognunk a világ pénzestavából.
- Üdvözlöm Park úr, örülök, hogy elfogadta a meghívásunkat. - köszöntötte az urat Jonghyun a lehető legtiszteletreméltóbban. Mikor meghajolt az úr előtt, én is követtem példáját.
- Ez csak természetes - mondta Park úr - Bár igazság szerint csupán a kíváncsiság vezérelt engem az estélyre.
- Elnézését kérem, nem értettem,a mit az előbb... - kezdett bele makogva Jong, de az úr közbevágott.
- Látni szeretném, mire képes az új elnök, hogy tudjam, mégis kibe fektetem be a pénzemet.
- Ááá.. Ígérem nem okozok önnek csalódást, uram.
- Azt merem remélni. - mondta, majd el is távozott.
- Ez félelmetes volt. - motyogtam halkan.
- Az - szólt Jong - De ez is a munkám része.

  Már épp az asztalunkhoz szándékoztunk menni, mikor egy újabb személy ékezett hozzánk.
- Üdvözöllek a bálodon, Jonghyun! - szólalt meg az érkező személy, aki láttán majdnem hanyatt vágódtam.
Ő volt az, az én angyalom ... az én névtelen angyalom.
- HyunJoong! - köszönt vissza Jong, aki jéghideg tekintetével majdnem átszúrta az én őrangyalom szívét.
  ~DE mi? Jól hallottam? HyunJoong? Ezt mondta, ugye? Akkor, akkor ez az én angyalom neve? Te jó ég, tudom a nevét, tudom a nevét, tudom a....
- Szia, rég találkoztunk. - köszönt nekem, közben édes mosolyát is megmutatta egy pillanatra, amitől már tényleg az ájulás határán jártam.
- Szia! - szólaltam meg végre - Igen, elég rég.
- Ti ismeritek egymást? - nézett ránk értetlenkedve Jonghyun.
- Ahozz neked semmi közöd. - válaszolt Jong kérdésére Hyunjoong.
- Úgy vélem, azért mégiscsak volna hozzá némi közöm. - emelte fel a hangját Jonghyun.
- Miért, ki ő? Talán a titkárnőd?
- Bingó!
- Ó, elnézést. - emelte fel a kezét védekezve HyunJoong.
- Jong, fejezd be! - súgtam oda neki.
- Te ebből maradj ki! - morogta vissza.
  Ez az egész olyan, mintha óvódásokkal lennék egy fedél alatt. Most lett elegem ebből az egészből.
  Sarkon fordultam, s a pulthoz rohantam.
- Egy sört kérnék. - adtam fel a rendelésemet.
- Kilenc nem fogadott hívás. Imádlak hugi. - hallottam meg Mina hangját a hátam mögül.
- Mina!
- Ne ordibálj, még nem vagyok süket. - mosolygott.
- Sajnálom, olyan hülye vagyok. - kezdtem el mentegetőzni.
- Megesik, volt, hogy én is beleordítottam Hae fülébe, csak mert nem láttam, hogy az ajtó mögött áll.
- Nem azért.
- Akkor a hívások száma miatt? Hisz a kilenc a szerencse számom, csak örülni tudok neki.
- A szülinapodért. - nyögtem ki végre.
- Szülinap? - kérdezte vissza - Ja, tényleg, hisz az ma van.
- Elfelejtetted a saját szülinapodat? - néztem rá értetlenkedve.
- Egy olyan emberrel élek egy fedél alatt, aki utálja a szülinapját ünnepelni ... nem meglepő.
- De azért szól egy nappal előtte, hogy: "Holnap lesz a szülinapom."
- Ja, mintha nem tudnám. - majd elnevettük magunkat.
- Boldog szülinapoot unni!! - közben jó szorosan megöleltem őt.
- Köszönöm!!
- Mellesleg mit keresel itt?
- A főnököm titkárnője beteg lett, és én ugrottam be helyette.
- Még a szülinapodon is dolgoznod kell ... szemét egy főnököd lehet.
- Az, de már megszoktam. - hátra nézett, ám mikor visszafordult, kicsit szomorkás lett a tekintete. - Mennem kell. További szép estét!
- Szia! - integettem neki.
  Épp ekkor hozta ki nekem a pincér az italomat. Ahogy elkezdtem kortyolgatni, majdnem visszafelé jött az egész. Utálom az ízét, sőt, mindent utálok, amiben alkohol van. Viszont, ahogy Jong-ra gondoltam, és arra, ahogy HyunJoong-gal beszélt, felfort bennem a düh, s csak úgy öntöttem magamba a sört.

Jonghyun szemszöge:

Egy kis idő után feleszméltem, hogy valami, pontosabban valaki hiányzott mellőlem ... ki más, mint az én titkárnőm. Szerencsémre gond nélkül megtaláltam. Elég rosszul festett, így odarohantam hozzá.
- Hé, Hyoru! Jól vagy? - ráztam őt.
- Te meg ki vagy? - csak úgy áradt belőle a pia szag - Ja, megvan ... a főnök.
- Igen, a főnök. - próbáltam higgadtan beszélni hozzá - Mond csak, mégis mennyit ittál?
- Utállak!! - kiabálta.
- Ha halkan mondod, úgy is tudom, hogy utálsz, de nem ezt kérdeztem.
- Egy korsó sört ivott. - mondta a pincér.
- Köszönöm - bólintottam neki, majd ismét Hyoru-hoz fordultam - Mond csak, miért ittál, ha nem bírod az alkoholt?
- Mert gyűlöllek.
- Ááá.. értem, akkor ennyi az egész, ugye?
- Mondjuk rá.
- És miért pont ma kell ennyire utálnod, he? Miért pont ezen az estélyen? Holnap nem lett volna jó, vagy... - nem várta meg, hogy befejezzem, ugyanis közbevágott.
- Ha én vagyok a gond, miért nem küldesz haza?
- Erre megy ki a játék, igaz?
- Végre rájöttél okostojás.
  Nem tudtam, mihez kezdjek. A legfontosabb ügyfeleink mind itt vannak, ha csak úgy lelépek, nekem végem.
- Tudod, mit, te nyertél. - szóltam végül - Csupán 5 percet adj, ötöt! Azután hazamehetsz.
- És ha nem?
- Akkor felraklak a színpadra.
- De azzal csak magadat alacsonyítanád le.
- Az lehet, de rád is ferde szemmel néznének holnaptól, az biztos. - vágtam vissza - Csak 5 percig maradj veszteg, világos?
- Világos. - egyezett bele végül.
  Semmi kedvem nincs a bátyámnak azt mondani: 'El kell mennem, vedd át a stafétát.', de úgy tűnik muszáj lesz. Nincs más megoldás, ugyanis, ha az elnök lelép, a soron következő főnökre hárul a felelősség ... az pedig ő.
  Ahogy látom a szerencse mellém állt, ugyanis hamarabb megtaláltam a bátyám ma esti kísérőjét, mint ő magát.
- Mina! - szólítottam meg.
- Áá, Jong. Mi az, mi történt?
- A titkárnőm picit becsiccsentett, így haza kell vinnem őt. Tudnál szólni a bátyámnak, hogy övé a terep?
- Furcsa, hogy a bátyádnak szólítod. - Mina elég régóta ismer már minket. tudja, hogy nem felhőtlen a kapcsolatunk, s azt is, hogy mi ennek az oka. - Jó, átadom neki. Menj csak. - legyintett egyet mosolyogva, hogy induljak.
- Köszönöm. - szóltam - És boldog szülinapot! - kiáltottam még utána.
  Válasz helyett elnevette magát. Nyilván megint elfejtette. Egyszer ugyanis azt mondta, a barátnőjén kívül igazából nem sok ismerősének jut eszébe a szülinapja ... még a lakótársának se.
  Mire visszaértem Hyoru-hoz, már bóbiskolt.
- Kelj fel, indulunk. - rángattam fel őt a székről, majd lassan, de biztosan kivittem őt a kocsiig.
  Nagy nehezen betuszkoltam őt az anyósülésre, bekötöttem az övét, utána én is beszálltam a kocsiba.
  Kis idő alatt Hyoru elaludt. Mikor megérkeztünk a lakásához, próbáltam felébreszteni, de nem jártam sikerrel. Fogalmam sincs melyik lakásban lakik, s a szomszédait sem szeretném zavarni, ezért úgy döntöttem, felviszem az én lakásomba. Egy gyors kanyar után már a főúton is voltunk, úton hozzám. Ahogy leparkoltam a kapu előtt, Hyoru elkezdett mocorogni.
- Mi az, mi... - kezdett bele, a fejét vakargatva - Hol vagyunk?
- Mivel nem voltál hajlandó felébredni, ezért elhoztalak az én lakásomba.
- Ja, oké. - a hangjából ítélve még mindig hulla részeg volt.
  Hirtelen eszembe jutott, mit mondott Mina, mielőtt elmentem: "Nagyon nem bírja az alkoholt, s amikor részeg, fogalma sincs róla, mit beszél ... vagy éppen mit művel."
- Kikötöm az övedet - kezdtem bele - majd szépen bemegyünk a... - folytattam, mikor hirtelen valami furcsa érzés kerített hatalmába.
  Alig pár milliméter választotta el ajkainkat egymástól. Ledermedtem. Ekkor Hyoru közelebb hajolt, s ajkaink egymásra simultak.
- A hálószobába, ugye? - kérdezte elégedett mosollyal az arcán.
- Dehogy, mi? Megőrültél? - kiáltottam rá, miután észhez tértem. - Minek mennénk oda?
- Nem vagyok olyan hülye, tudom miért hoztál ide. - motyogta - Mert le akarsz fektetni, azért.

- Megvesztél kerge lajhár? Eszem ágában sem volt, hogy én téged...
- Fogd be hülye gyerek. - majd ismét megcsókolt.
  Egy sokkal hosszabb és szenvedélyesebb csók vette kezdetét. A szívem csak úgy kalapált, még sosem vert ilyen gyorsan.
  Ahogy ajkaink elváltak egymástól, Hyoru feje az üléstámlájára bukott. Bealudt.
  Először csak magam elé meredve ültem, később pedig kitört belőlem a nevetés.
~Csókolóztam a titkárnőmmel, aki olyan részeg, mint egy szamár. És ráadásul nincs is magánál.
  Hát igen, ilyen a formám ... talán ha akkor elmondtam volna neki, hogy szeretem, s hogy már régóta figyelem őt titokban, nem így, ilyen formában kaptam volna meg az első csókom tőle.