5. fejezet: A múlt a jelen ajándéka/ Csodaszép ajándék

  - Aúúúú ... - kiáltott fel a kislány, majd keserű sírásban tört ki. Szegénykém leesett a hintáról, s a térdét is lehorzsolta.
  Ahogy ott, térdét szorongatva zokogott a hinta előtt guggolva, egy ismeretlen keze ért hozzá a lány vállához.
- Hé, jól vagy? - kérdezte - Miért sírsz?
- Mert fááj.. - szipogta.
  A kisfiú leguggolt mellé a földre, s szemügyre vette a kislány sérülését.
- Gyere, szóljunk az óvónéninek. - pattant fel a srác, majd elkezdte húzni a lány kezét.
  Bementek az épületbe, az óvónénijük pedig seperc alatt letisztította a kislány horzsolását, majd be is kötözte neki.
- Miért voltál egyedül? - kérdezte a fiú.
- Nincsenek barátaim. - válaszolt szomorkás hangon.
- Nekem sincsenek. - vágta rá a fiú - Leszünk barátok?
- Mi ketten?
- Igen, mi ketten.
  Rövid gondolkodás után végül bólintott egyet a lány, jelezvén beleegyezését.
- Barátok mindörökre! - kiáltotta a kisfiú, majd kisujját a lány felé nyújtotta.
- Mindörökre! - mondta a lány is, majd összekulcsolták ujjaikat.

Hyoru szemszöge:

  Mosollyal az arcomon ébredtem fel álmomból, ám mikor eszembe jutott, hogy a legelső igaz barátomat még általános előtt elveszítettem, összeszorult a szívem. Olyan jó érzés volt újra látni arcát, hallani hangját, még ha csak egy álom keretén belül is ... de a tudat, hogy valószínűleg már sosem fogok találkozni vele, nagyon elszomorított.
  Felültem az ágyon, majd nyújtóztam egy nagyot. Próbáltam elhessegetni a gondolataimat, melyek felzaklattak engem. Ám, mikor kinyitottam a szememet, hirtelen azt sem tudtam, hol a fenében vagyok.
  Egy hatalmas hófehér ágyban feküdtem. Mellettem az éjjeliszekrényen megpillantottam egy darab fecnit, a következő szöveggel: 
  "Ne ijedj meg, senki sem rabolt el. Ha hamarabb felébrednél, mint én, gyere a nappaliba, s rugdoss le a kanapéról.      -a főnököd-"
- Nanee..... - tört ki belőlem.
  Kiugrottam az ágyból, s megiramodtam az ajtó felé. Amint kiléptem a szobából, rögtön megpillantottam Jonghyun-t. Még aludt.
  Nem törődtem vele, összeszedtem a holmimat, s a bejárati ajtó felé vettem utamat.
- Te meg mégis hová készülsz? - hallottam meg Jong hangját, mire összerezzentem. Ám túlságosan is dühös voltam ahhoz, hogy rémültnek tűnjek.
- Hármat találhatsz! - üvöltöttem feléje.
- Most mi a baj? Gyere együnk valamit, azután hazaviszlek.
- Tegnap este se sikerült a hazavitel. - morogtam tovább.
- Mert bealudtál a kocsimban, és mert...
- Ez nem kifogás! - már a kilincset szorongattam, mikor rájöttem valamire - És mert micsoda? - fordultam vissza Jong felé.
- Ezt most komolyan kérdezed? - meresztette rám tekintetét. - Te tényleg nem emlékszel semmire sem?
- Az utolsó emlékem, hogy beültem a kocsidba.
- Ááá... értem. - motyogta.
- Hééé, ki vele! Mi történt tegnap este?
- Semmi különös. - próbálta kihúzni magát.
- Nekem nem úgy tűnik. Ki vele!
- Mondom, hogy semmi nagy dolog, te csak.. - itt tartott egy kis szünetet - Elaludtál, s így nem tudtam, melyik a te lakásod, ezért elhoztalak hozzám.
- Ennyi?
- Igen.

Jonghyun szemszöge:

- Mondom, hogy semmi nagy dolog, te csak.. - elakadt a szavam. Hisz nem mondhatom meg neki, hogy tegnap éjjel pont ő csókolt meg engem. - Elaludtál, s így nem tudtam, melyik a te lakásod, ezért elhoztalak hozzám.
- Ennyi?
- Igen. - sóhajtottam egy nagyot legbelül. - Gyere együnk!
- Jó, legyen. - adta be a derekát - De azután első dolgot lesz, hogy hazaviszel.
- Értettem. - terült el egy apró mosoly az arcomon.
  Reggeli után bementem a szobámba felöltözni. Az éjjeliszekrény felső fiókjából kivettem a karórámat. Miközben a kezemen igazgattam, hirtelen megpillantottam azt a bizonyos karkötőt. 

 - Most a piros jön, a piros! - mutogatott a kezemben tartott piros fonalra.
- Miért olyan fontos a sorrend? - kérdeztem tőle.
- Mert ha nem követed a mintát, nem lesz egyforma a két karkötő - emelte fel a kezében tartott félkész karkötőt. - Szeretném, ha pontosan ugyanúgy nézne ki mind a kettő.
- Hyoru! - szólítottam a nevén - Te még most is a barátodnak tartasz?
- Persze hogy! Ne mondj hülyeségeket! - majd oldalba vágott - Örökre a barátom leszel.
- Még akkor is, ha elköltözöm? Még akkor sem fogsz rólam elfeledkezni?
- Sosem foglak elfelejteni. Ezért csináljuk a karkötőket is, vagy nem? Hogy mindkettőnknek maradjon valami emlék a másiktól.
- Hyoru! - kiáltottam, majd a nyakába ugrottam.
- Nyugi, nincs baj. - simogatta a hátamat.

 - Mégis elfelejtettél. -  motyogtam a karkötőt szorongatva.


/két nappal később, az irodában/

Hyoru szemszöge:

- Mondd csak, felfogtad te egyáltalán, hogy mi a francot csináltál? - üvöltötte le a fejemet Mina az ebédszünet alatt.
- Ezt meg hogy érted?
- Azon ugrálsz, hogy Jong felvitt téged a lakására ... azt viszont, hogy te mit csináltál, szerintem még most sem érted.
- Miért, mit csináltam?
- Leittad magad egy fontos rendezvényen. Jonghyun nemcsak az utálatod tárgya, hanem a főnököd is egyben, arról nem is beszélve, hogy a cég feje. Minden mozdulatát figyelték, főként az állandó befektetőink ... neki pedig a te hülyeséged miatt ott kellett hagynia csapot-papot, s lelépni az estélyről. Érted már?
  Nem tudtam, mit szóljak, szó szerint ledermedtem a hallottaktól. Most jöttem rá csak igazán, hogy mégis mennyi bajt okoztam Jong-nak. Akármennyire is gyűlölöm őt, azért ezt mégsem kellett volna ... túl messzire mentem.
- Én .. - kezdtem bele, de Mina a szavamba vágott.
- Menj és kérj tőle bocsánatot! - mutatott az ajtó felé - Nem mintha ez változtatna is valamit a helyzeten.
- Első dolgom lesz ... de most nincs bent. A legújabb animációs filmünk rendezőjével ebédel.
- Vagy úgy. - mondta, majd ismét belekortyolt a kávéjába.
- Nem kéne ennyi kávét innod!
- Ezt hogy érted? - nézett rám értetlenkedve.
- Otthon is iszol, meg itt is.
- Egy: az itteni kávéban alig van koffein. - magyarázta - Kettő: Ma reggel nem is ittam kávét, úgyhogy csss.. - mosolygott egy aprót, mikor ujját a szája elé tette.
- Áááá, értem. - motyogtam - Jut eszembe, mit is kaptál Donghae-től, amit nem lehet telefonon keresztül elmondani? Megcsókolt vagy...
- Állj le hugi! - csitított - Nem kell mindjárt mindent túlreagálni.
- Úgy beszéltél a telefonba, mint aki a mennyországkapuinál álldogál. Mégis mi másra tudnék gondolni?
- Túldimenzionálod a dolgokat ... bár ez lehet az én hibám. Mianhae.
- Na, bökd már ki végre. - nyaggattam továbbra is.
- Jó, jó - nevetett - Elmondom, ha megígéred, hogy nem vágsz közbe.
- Megígérem! - tettem a jobb kezemet a szívemre, mire Mina kacagott egy jóízűet.
- Mikor már mindenki hazaszállingózott, végre engem is elengedtek. Mivel a főnököm lelépett, busz pedig már nem igen jár hajnali három körül, megpróbáltam felhívni Hae-t, hátha elugorna értem. Viszont a nagy pofájával csak annyit mondott, fogjak egy taxit, vagy gyalogoljak haza.
- Mekkora egy barom már! - szűrtem ki a fogaim között.
- Akkor én is pont ezt mondtam. Szerencsémre megvolt a tárcámban a taxiszollgálat száma, így sikeresen rendeltem is egy taxit, ami hazavitt. Olyan dühös voltam Hae-re, hogy elterveztem, amint belépek a házba, bemegyek a szobájába, s lefordítom őt az ágyról. De... - ekkor hirtelen elmosolyodott.
- Mi "De"? - sürgettem őt.
- Láttál már gyertyautat?
- Hogy mit?- meresztettem a szememet.
- Ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, egy egész út volt kirakva kis mécsesekkel, mely a nappali irányába kanyarodott el. Hirtelen azt sem tudtam, jó helyen járok-e egyáltalán. Gondolataim közben egy halk zongoraszó csendült fel a nappali irányából, de csak pár másodpercig tartott. "Donghae, te vagy az?" - kérdeztem félénken, de nem jött válasz. Követve a mécsesek fényét, beléptem a nappaliba, ahol megpillantottam őt a zongora

előtt ülve. Három mécses volt a zongora tetején, az világította meg az előtte lévő kottát. Amint megpillantott, elmosolyodott, majd újra elkezdett játszani. Gyönyörű volt, s mikor elkezdett énekelni, szinte elvarázsolt. Olyan érzésem támadt, mintha egy Disney mese főszereplője lettem volna.
- Aztaa. - ámuldoztam.
- Ahogy véget ért a dal, a zongora mögül előhúzott egy szál vörös rózsát, majd elém állt. "Tudom, ez már nem a szülinapod, de boldog szülinapot utólag is." - s a kezembe nyomta a virágot. Én azt se tudtam, mit mondjak, úgy meglepődtem. Egyszerűen nem tudtam felfogni, mi történt. Csak álltam előtte tátott szájjal, minek meg is lett az eredménye, ugyanis Hae elnevette magát. Azt mondta: "Ilyen reakcióra nem készültem fel." Erre aztán én is elnevettem magamat. Mikor aztán végre csend telepedett körénk, megszólalt a gyomrom, mire Hae ismét felnevetett.
- Kis piszok!
- Inkább kis angyalka. - nevetett Mina - Azt mondta ekkor: "Még szerencsém, hogy éhes vagy. Tudod készültem még valamivel, de ahhoz már te is kellesz." azzal megragadta a kezemet, s a konyhába húzott. "Mit szólnál, ha szülinapod alkalmából a kedvenc kajádat ennénk?" vetette fel az ötletet mosolyogva.
- Spagettit csináltatok az éjszaka közepén?
- Aha. - nevetett - Tudom, nem vagyok normális, de olyan jó volt ... hülyéskedtünk, meg kacarásztunk egész idő alatt. Olyannyira élveztem.
- Meghiszem én azt. - mosolyogtam - De mond csak, te tényleg ezt akarod?
- Ezt hogy érted?
- Donghae, mint barát. Örökké így akarsz élni?
- Ezt már ezerszer elmagyaráztam ... szeretem őt, de nem akarom, hogy egy hülyeség miatt menjen tönkre a barátságunk.
- De ez nem hülyeség.
- Akkor is! És ezt itt fejezzük be, kérlek.
- Jó. - hajtottam el a fejemet. Nagyon jól tudtam, hogy aligha sikerülne őt rábeszélnem bárminemű változásra is, eme ügy kapcsán. Túl makacs.
  Épp ekkor szólalt meg, a csengő, mely az ebédszünet végét jelzi.
- Mehetünk is vissza. - állt fel az asztaltól Mina - Remélem még nem felejtetted el, mit kell tenned.
- Nem, dehogy. - mosolyogtam rá egy aprót.